Nyaltunk az olaszoknak: egy fagylaltháború története

Dombi Gábor - 2020. április 29. 8:03

A húszas évek végének, harmincas évek elejének egyik legmeglepőbb küzdelmét nem a munkásosztály vívta kizsákmányolóik, az uralkodó osztály, illetve a válság okozta szociális drámák kezeléséért, hanem a pesti cukrászok, akik harcba indultak az olasz fagylaltosok ellen. A „gazdasági bevándorlók” és az őshonos „magyarok” küzdelme meglepő fordulatokat hozott, és különös eredménnyel zárult.

Ez az időszak ugyanis az olasz fagylaltüzletek felvirágzásának ideje volt Budapesten. Nem mintha nem lett volna elegendő magyar cukrász, aki minőségi fagylaltot árult volna, de az újonnan érkezett olaszok új ízeket honosítottak meg, és legfőképp: nagyon olcsón, 10 fillérért adták fagylaltjukat. Olasz fagylaltos korábban is működött Magyarországon, de a 20-as évek végén, Mussolini politikai sikerei csúcsán az itáliai nyalnivaló is nagyon népszerű lett: a hirtelen felkapott olasz fagyi íze és ára hatalmas sikert aratott. Berger Edit visszaemlékezése szerint sokaknak a 10 fillér is sok volt, de ilyen összeget némi furfanggal a gyerekek is meg tudtak szerezni.

„Volt egy osztálytársnőnk, Horváth Erzsinek hívták. A nagyszülei kocsmája a Rákóczi tér egyik mellékutcájában volt. Mindig lopta a kasszát. Elvitt két forintot, hármat. Akkoriban tíz fillér volt egy fagylalt. Jó néhányan összejöttünk, és elmentünk az olasz fagylaltozókba, ahol Erzsike fizette a fagyikat, mert nekünk nem volt pénzünk.”

Egy, a Friss Újságban megjelent, túlszínezett riport szerint 1929-ben vette kezdetét az olasz fagylaltláz, éppen abban az évben, amikor márciusban Mussolini megnyerte a választásokat és az Olasz Királyság egypárti állammá lett. Az 1931. június 28-án megjelent cikk szerint 1931-re már mintegy 700 „olasz” fagylaltos volt a fővárosban, akik egy-egy meleg napon negyedmillió (!) adag fagylaltot adtak el. Ha utánaszámolunk: üzletenként 35 pengős bevételt hozott volna naponta a fagylalt, ha valóban lett volna 700 fagylaltos. Ez egy végigdolgozott nyári hónapban akár 1050 pengő bevételt is jelenthetett, ami szép összeg volt a korabeli Magyarországon, még akkor is, ha a bérleti díjakat – helyiség, hűtőgép – és az alapanyagok költségeit is beleszámoljuk. Természetesen ennek alapvető feltétele a kánikula, 30 napon át. A hűvösebb hónapokban – s ebből mintegy 9 is adódik Magyarországon – más kereset után kellett a fagylaltosoknak nézniük. Mivel ebben az időben a fővárosban a Budapesti Statisztikai Közlemények szerint mindössze párszáz olasz élt, ezért a hullámot elindító olaszok sikerén felbuzdulva magyar vállalkozók csaptak fel olasz cukrásznak. A gazdasági válság nagy, parancsoló úr volt, és nagyon sok, átmenetileg üres üzlethelyiség is volt Budapesten.

Csakhamar megszülettek a viccek, a kabarétréfák arról, hogyan lesz valaki olasz fagylaltos. Ezek gyakori csattanója volt, hogy a cégtáblán szereplő olasz nevek kicsavart magyarországi zsidó nevek: Mauro Kohnno (Kohn Mór), Djulio Alba (Weisz Gyula), illetve, hogy olasz nevet választ immár az összes magyar fagylaltos: Gustavo Duro (Kemény Gusztáv), Pietro Negro (Fekete Péter). Az Est újságírója 1932-ben megjegyzi, hogy az olasz nevek mögött véletlenszerűen tényleg felbukkan egy-egy olasz is . A sikeres zsidó kabarészerző Stella Adorján (1897-1967) Pesti Naplóban megjelenő tréfája tovább ment az alkalmazkodás kifigurázásában.

„(…)
– Csak nem fogsz belépni a fasiszta pártba?
– Miért ne? 1912-ben beléptem a munkapártba, 1914-ben a hadseregbe, 18-ban a szocikhoz, 1919-ben a kommunistákhoz, majd az ébredőkhöz… Mondd meg nekem, szegény pesti polgárnak, miért pont a fasisztákhoz ne lépjek be, amikor olyan divatban vannak, mint a félrecsapott női kalap?”

Az újságírók csak egyetlen valódi olasz fagylaltost tudtak megszólaltatni . A „barnaarcú, szénfekete hajú, vérbeli olasz típusú, harminc év körüli fiatalembert”, Mario Fumei-t még 1929-ben, aki boldogan társalog olasz nyelven az Ellenzék riporterével, Mihály Lászlóval, aki a magyar fagylaltokhoz képest sokkal jobbnak találja az olasz fiatalember fagylaltját. A kávéház
„egy darab Olaszország valóságosan. Szépen, ízlésesen krémszínűre festett helyiség, fehér, filigrán asztalkák, székek. A falakon három velencei tájkép. Az asztalkákon levő üvegből készített hamutartókon is Velence képe.”

Fumei nem fogadja el a fagylalt árát, mondván: magyar írótól nem fogad el pénzt, mert ő ismeri és szereti Petőfi Sándor verseit.

A Budapesti Hírlap is riportot közölt a Budapesten élő külföldiekről. A cikk írója mindössze negyven olasz fagylaltosról tudott, akik nyaranta fagylaltot, télen pedig déligyümölcsöt és tejtermékeket árulnak. A cikk a történetünk szempontjából egy érdekes információt is megoszt: az egyik gelateria társtulajdonosa a Santelli György, Italo Santelli, a Budapesten élő olasz kardvívó mestertanár fia.

A cukrászok háborúja 1930-ra ért a csúcspontra. A háborút kiváltó ok abban is keresendő, hogy a cukrászat – ahol korábban a fagylaltok zömét értékesítették – ugyanis szabályozott, engedélyhez kötött ipar volt Budapesten, míg a fagylalt- és cukorkaárusítás nem. A lapok végpusztulást vizionáló cikkekben ítélték el az „olasz inváziót”, és jelentették a magyar cukrászok egyharmadának csődjét. A Cukrászok Lapja a magyar cukrászipar tragédiájáról írva nyilvánosan üzent hadat az olasz cukrászoknak. Megpróbálták visszavonatni iparigazolványaikat, de ez azon bukott meg, hogy akkor az olaszországi magyar vállalkozókét is visszavonták volna. Meg akarták tiltatni fióktelepek nyitását a számukra, de ez sem sikerült. Az Újság cikke szerint lobbiztak a földművelésügyi minisztériumban, hogy szabályozzák a fagylaltok összetételét, és kössék szakképesítéshez a fagylaltárusítást. A Magyar Hírlap arról tudósít, hogy memorandumot intéztek Hermann Miksa kereskedelemügyi miniszterhez, azzal indokolva saját forgalmuk megcsappanását, hogy az olasz fagylaltosok nem vesznek fel szakképzett alkalmazottat; nem fizetnek adót; az üzleteikben alszanak, hogy bérlakást sem fizetve alacsonyan tartsák a költségeiket.

A magyar cukrászok mellé álltak a jobb- és baloldali lapok egyaránt. Ugyan minden politikai eszközt bevetett a magyar cukrásztársadalom, kénytelen volt egy dologban mégis engedményt tenni: a hagyományos „magyar” cukrászdák, fagylaltárudák is rákényszerültek arra, hogy tíz fillérért adják a fagylalt egy gombócát. És kitették kirakatukba a plakátot:
„Magyar pénzért magyar fagylalt itt!”

Borító: Fagylatos kocsi az 1945 előtti Budapestről (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)