Nyomtatás, cséplés, kombájn

Pálffy Lajos - 2018. augusztus 3. 11:51

Az aratás, a szó szoros értelmében a gabona levágása és kévékbe kötése után jött a cséplés nem kevésbé embert próbáló munkája, amit elvégezhettek ott helyben, a határban, de a parasztportán is. A cséplőgépek elterjedéséig itt is komoly szerepe volt az állatoknak és az emberi karok erejének.

Már a Biblia is említést tesz a nyomtatásról, egészen pontosan arról, hogy a levágott gabonából, a kalászokból járomba fogott ökrökkel tapostatják ki a magvakat. Ez az ősi eljárás még a múlt század első felében is elő-előfordult Magyarországon. Nagyon oda kellett figyelni az előkészületekre, a „szérű” elkészítésére, amelyen a munka zajlott. Ez általában egy kör alakú, növényektől megtisztított placc volt, amit esetleg agyagos földdel le is fedtek. Ide kerültek a kibontott kévék, amiken az igába fogott ökrök, tehenek, lovak körbe-körbe jártak, egészen addig, míg ki nem taposták a kalászokból a magvak javát. Ez ugyan sohasem sikerült 100 százalékosan, de hát jobbat nem tudtak. (Ha volt idejük, még átnézték a törekes szalmát az elmaradt szemek után, vagy összegyűjtötték és a tyúkoknak adták lassacskán, szedegessék ki azok a maradékot belőle.)

Ha kisebb tábláról volt szó, akkor a nyomtatás helyett előkerültek a megint csak a történelem hajnalától használt cséphadarók. A 150, 200 centiméteres nyélre bőr szíjjal volt rögzítve a 70-80 centis verő, vagy hadaró. A kévéket ekkor úgy forgatták, rakták le a szérűre, vagy a pajtába, hogy a cséphadaróval egymással szemben dolgozó 4-6 ember egyenesen a kalászokra tudjon lesújtani. Embert próbáló munka volt ez a szálló porban és a nyári melegben, és hát itt is volt szemveszteség rendesen. Így aztán valóságos megváltás volt a cséplőgépek megjelenése, amikkel már az 1700-as évek végén kísérleteztek Európában, de végül 1831-ben, Amerikában készült el az a változat, melynek mechanikája már elég hatékonyan dolgozott. A masinákat először lovak működtették, majd 1850-re már a gőzgép vette át a feladatot.

Ezek a lokomobilnak nevezett gőztraktorok a tűzveszély miatt is jó hosszú bőrszíj áttéttel mozgatták meg a gépezetet, melynek „lelke” a „dob” volt. Ide hajigálták bele felülről az „etetők” a kévéket, hogy a verőlécek vagy szögek eltávolítsák a kalászokból a magokat. A modernebb változatokba különféle sziták is be voltak építve, így minden törmelék (törek) nélkül kerülhetett a gabona a zsákokba. A szalmát pedig, ahogy jött folyamatosan a gép hátulján, nyársakra húzták és általában egyszerre kazalba is rakták. Hogy az istállóba és az ólakba kerüljön majd, alomnak az állatok alá.

Aztán a II. világháború után Magyarországon is megjelentek a nagy szemveszteséggel dolgozó, de mégis csak használható szovjet kombájnok is. Amik egyesítették az aratást a csépléssel, a földeken már csak a szalmával kellett foglalkoznia a termelőszövetkezetbe kényszerített parasztembernek.

Borító: Egy cséplőgép „személyzete“ 1934-ből (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)