Ó, az a boldog gyermekkor

Pálffy Lajos - 2019. augusztus 13. 12:51

Gyermekkorára szinte mindenki, mint a boldogság szigetére emlékezik vissza. Betudható ez a megszépítő messzeségnek, az idős korral együtt járó feszültségeknek, sokasodó és megoldhatatlannak tűnő problémáknak, no és a kíméletlenül jelentkező betegségeknek. Aztán falun mai szemmel talán nem is volt annyira felhőtlenül boldog az a gyermekkor.

Aminek oka lehetett az is, hogy mondjuk csak korlátozott számban álltak rendelkezésre azok a dolgok, amit manapság „megédesítik” a gyermekkort. Ha voltak is, többnyire saját gyártásban készültek a játékok. Amiket vagy a nagyobb tesó eszkábált valahogy össze, vagy valamelyik szülő. A fából faragott állatfigurák, fegyverek, a mezőgazdaságban használt, arányosan kicsinyített szerszámok nem pusztán csak a játékot tették lehetővé, hanem fel is készítettek a felnőttkorra. Fokozottan igaz volt ez a kislányok babázására, amelynek ugyancsak fontos szerepe lett a későbbiekben. Itt a városon kapható, vagy katalógusból rendelhető babaházak mellett nagy kreativitással a parasztportán található alapanyagokból, kukoricaszárból, torzsából, csuhéból, makkot, gesztenyét, mákgubót, foltnak félretett rongyokat felhasználva készülhettek a kellékek. Az még természetes volt, hogy a kisfiúnak kardot, puskát, lovacskát faragott az édesapja, a lány pedig megmaradt a babáknál. És nem is merült fel az, hogy ez fordítva is lehetne.

Hogy mennyire ki voltak találva ezek a dolgok, arról eszembe jut egy történet. Úgy 4-5 éves lehettem, amikor apám egyszer azt mondta, na kisfiam, akkor faragok holnap neked egy ekét. Ezt a szerszámot akkoriban (hetvenes évek eleje) még sokat láthattam munkában, így hát nagy várakozással jelentkeztem reggel apámnál az új játékomért. Ő pedig keresett egy olyan ágdarabot, amelyen voltak oldalsó hajtások. Kiválasztott egy erősebbet, ez lett az eke „szarva”, ahol pedig kinőtt a vastagjából, ott az ágat elvágta, és mindig éles zsebkésével kifaragott belőle ügyesen egy ekeformát. A csalódásom persze nagy volt, én kerekes, taligás, kis láncos ekéről álmodtam. De aztán amikor kipróbálta az „ekét”, láttam, hogy milyen szépen húzza, pontosabban tolja a barázdát. És el is játszottam vele jól, nekik pedig így adódott lehetőség a zavartalan munkára. Ott szántogattam a krumpliföld szélén, miközben szüleim, no és a rokonok, barátok kalákában, jó hangulatban szépen betakarították a termést estére.

A nagyobbacska fiúgyerekek, akik már szabadabban mozoghattak a faluban, amikor csak lehetett, futballoztak. Alkalmi csapatok alakultak, varrott bőrlabdára sem mindig tellett. Az is előfordult, hogy sokszor baráti, vagy lakókörnyezeti alapon csapatokba szerveződtek. Ezek között háborúskodás is kitörhetett, előkerültek a fakardok, csúzlik, íjak és más, veszélyes eszközök. S az első háborús történeteket a nagyapától hallgatva, bunkerek is épültek sokszor az otthonról elcsent szerszámokkal és fáradtságos munkával. De foglalkoztak a falusi gyerekek régen fészekből korán kirepült fiókák és mindenféle kisállatok felnevelésével, és persze, ahol erre lehetőség volt: pecázással is. Ha volt alkalmas víz a falu közelében, nyaranta minden gyerek járt fürödni, így-úgy a többség meg is tanult úszni. No persze, sosem volt ez teljesen szabályos mell- vagy gyorsúszás.

Borító: Játszó gyerekek Sármellékről (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)