Vért a hazának, harangot és rézmozsarat ágyúnak

Pálffy Lajos - 2020. február 14. 7:46

Akkor, ha már követtük a falu tanítóját az első és a második világháború frontjaira, nézzük meg, hogy is élt a falu háborús időkben. Jelesül mondjuk a két világháború alatt.

Közhelyszámba megy, ha azt mondom, hogy a háborúk legnagyobb vesztesei mindig a civilek, és ez már így volt a kezdetektől fogva. A civilek, akik ki voltak és vannak szolgáltatva a katonák kényének, kedvének. Különösen az ókori és a középkori nagy háborúkban, amikor a hadak vonulásának mentén üszkös romok maradtak csak a falvak, emberi hajlékok helyén. Mert valahogy sosem volt elég a rablás, a nők megbecstelenítése, még a hajlékot is fel kellett gyújtani. Nos, ezek a gyújtogatások a világ civilizálatlanabb részén még most is napirenden vannak, az ember úgy tűnik, nem tanul, és nem is felejt. Magyarországot a távoli múltban két ilyen jellegű nagy trauma is érte. A tatárjárás az ország egyes vidékein a lakosság felének a pusztulásával járhatott, átlagban 15-20 százalékos emberveszteséget, 400 000 halottat szoktak emlegetni 1241-42-re a korszakhoz értők. A mongolok a védtelen falvakat perzselték fel, a kőfallal körbevett városokat jórészt elkerülték. Amúgy a pusztítás „tervszerű” volt, sokkolni akartak, hogy aztán a második hullámban érkezőket már egy megfélemlített, akarat nélküli tömeg várja.

A török időkben a falvak pusztulását a nagy hadjáratokhoz lehet kötni, mikor a reguláris egységek mellett rablóbandák, „szabadcsapatok” is rászabadultak az országra. Abban a kevés békeidőben a szpáhi-földesúrnak nem volt érdeke, hogy pusztuljanak az adófizetői. De rendre megjelent a pestis is az országban, no és a „keresztény” zsoldosok, meg a protestáns hajdúk sem voltak szégyenlősek, ha egy kis rablásról, fosztogatásról, erőszakról volt szó.  Különösen nagy volt az emberveszteség az ország déli és középső részén, no és a végvárak környékén. A városok, ha nem kellett tartós ostromot kiállniuk, ismét csak jobban jártak. A kuruc időkben a falvak a beszállásolás és az élelemezés, no és a szállítás terhét viselték, de itt már jórészt reguláris erők csaptak össze, a pusztítás inkább a járványok számlájára írható. Hasonló mondható el az 1848-49-es szabadságharcról, ezt követően pedig a Nagy Háború úgy ért véget, hogy csapataink kivétel nélkül az ellenség területén álltak. 1914 végén, 1915 elején tűntek csak fel kozák pikák a Kárpátok magyarországi részén, de aztán az oroszok német segítséggel hamar el lettek innen zavarva. Ahogy aztán az Erdélyre támadó, szerződésszegő románok is véres fejjel vonultak néhány nap alatt vissza, mi pedig a németekkel követtük őket Bukarestig, sőt, még tovább is.

A „boldog békeévek” után tehát el is felejtették a falusiak, milyen az a háború, hogy aztán annál nagyobb sokként érje őket, amikor a Nagy Háború első évét követően, az orosz fronton elszenvedett iszonyatos veszteségek pótlására megkezdődött a tömeges behívás. Az első időkben mentességet a családfenntartók, elaggott szüleiket eltartók is kaphattak, aztán egyre több emberre volt szüksége Ferenc Jóskának. A falvakban nem nagyon lehetett az orvosok, sorozók lefizetésével mentességet szerezni, a magyar bakák tömegeit a vidék adta. És a vidék, a magyar falu volt kénytelen nélkülözni a munkáskezeket, megfizetni az egekbe nőtt iparcikk-árakat. Odaadni a harangot és a rézmozsarat ágyúnak, no és az élelmiszert nyomott áron az államnak. Aztán gondozni, eltartani a hazatérő sebesülteket, megnyomorítottakat. És elviselni a vereséget, amit nem ők okoztak, és aminek következtében szétszakították a családokat és kifosztották az országot. Pedig ők mindent megtettek, odaadták életüket, gyermekeiket, fiatalságukat.

Borító: Huszárok patkoltatnak (Csongrád Megyei Levéltár Hódmezővásárhelyi Levéltára CC BY-NC-ND)