Olvasni a fokla világánál is lehetett

Pálffy Lajos - 2021. december 17. 7:55

Hogy mivel is voltak elfoglalva falun a hosszú téli estéken, míg nem volt tévé, vagy rádió, arra már csak kevesen emlékeznek. Pedig voltak olyan idők is, mikor még villany sem volt, nemhogy tévé, vagy rádió lett volna. Voltak viszont más világító eszközök, és voltak lapok, folyóiratok, könyvek. Ez utóbbiak közül pedig a kalendáriumok voltak azok, amik legelőször megjelentek a falusi portákon is.

Ahhoz persze, hogy könyvet vegyen a kezébe az ember, előbb meg kellett tanulni írni és olvasni. Ez utóbbi talán könnyebben is ment, mint a betűvetés, úgyhogy az első időkben inkább az olvasás tudományára koncentráltak a falusiak is, az írásművészetük megmaradt olyan szinten, hogy jó esetben girbegurba betűkkel le tudták valahogy írni a nevüket. Vagy rosszabb esetben csak egy „X”-re futotta, mikor alá kellett írni valamilyen hivatalos papírt. De azt is tudjuk, hogy a jó Mária Terézia 1777-es, híres törvényében elrendelte a kötelező iskolát is, csak hát ennek volt egy kifutása, mégpedig nem is rövid, mire iskolába került a gyerekek többsége. Ennek megfelelően az analfabetizmus kis hazánkban csak a 20. század második felére szorult vissza, tűnt el majdnem (hogy korunkra ismét csak lopakodva terjedjen). Az olvasás tudománya amúgy legelőbb a pap révén érkezett meg a faluba, aztán a népiskolák tanítói is értettek már hozzá, végül a közigazgatás kialakulásával a falu jegyzője már jogi ismeretekkel is rendelkezett. A választott faluvezetőnek, a bírónak is illett értenie a betűvetéshez, no meg a testületnek is, de ez csak az 1800-as évek második felére lesz jellemző a magyar vidéken.

Aztán nézzük meg azt is, hogy mit olvastak az ilyesmire fogékony emberek a hosszú téli estéken. Amikor még nem volt villany, ami csak az 1950-es, 60-as években jutott el szinte mindenhová, előtte városi kiváltság volt. (Falusi viszonylatban esetleg egy-egy nagybirtokon működött generátort meghajtó kisebb vízerőmű, ami a gazdaság és a kastély mellett áramot adott a falunak is.) Amikor még a mécses, a gyertya, a kinyitott tűzhelyajtó világított. Vagy a meggyújtott gyantás fahasíték, amit az Őrségben „foklának” hívtak. Amik után megérkeztek a lámpások is, egy jó petróleumlámpa pedig a fényterelőjével már adott annyi fényt, hogy az olvasó, jó szemű ember meglássa a betűket. Az 1800-as, 1900-as évek emberei aztán még arra is hajlandók voltak, hogy egy-egy háznál, a tágasabb konyhában, vagy éppen az első szobában összejöjjenek, megbeszéljék a világ dolgait a maguk készítette savanykás borok mellett. Az ilyen estéken aztán gyakran fel is olvastak könyvekből, újságokból, és a hallottakat megbeszélték egymás között. Aztán jelentősebb településeken a dalárdák mellett olvasókörök is tömegesen alakultak a 19. század második felében. (Az első ilyen csoportosulásokat még a jó Széchenyi István látta Angliában, és természetesen honosította is azokat.) A körökben könyveket vásároltak, és cserélgették is egymás között a jobbára olcsóbb kiadványokat. És természetesen meg is beszélték a tartalmukat.

A legelső könyvek, amik a falusi ember kezébe kerülhettek, talán a Bibliák voltak. Aztán a könyvnyomtatás feltalálásával (Johannes Guttenbergnek köszönhetjük, 1440-es években látott komolyan hozzá a dologhoz) mindjárt meg is jelentek a kalendáriumok. Az elnevezés a latin „calendae” szóból származik, ahogy a jó rómaiak a hónapok első napját nevezték. És hát akkor már említsük meg a hónapok 15. napját, az „idusát”, tehát közepét is, amely kifejezést a 48-as forradalom kitörésével és Caesar meggyilkolásával kapcsolatosan is szoktunk régebben emlegetni. (A falusiak első olvasmányairól, a kalendáriumokról a sorozat következő részében olvashatnak.)

Borító: A siklósi olvasókör 1906-ból (Csorba Győző Könyvtár PDM)