Rákóczi és a szépírás III.

Fáy Zoltán - 2022. augusztus 4. 6:58

Bárkányi János ferences szerzetest 1688-ban elöljárói az ostromlott majd csellel bevett munkácsi várból Gyöngyösre helyezték, ahol hitszónoki megbízást kapott. A gyöngyösi kolostor azon kevés rendházak egyike, amelyikben a török hódoltság alatt is folyamatos volt a szerzetesi jelenlét. Talán ennek is köszönhető, hogy a kisváros lakói megkülönböztetett szeretettel viseltettek a ferences barátok iránt. Ennek egyik ma is jól látható jele a végrendeletileg rendházra hagyott számtalan ingó és ingatlan érték. Persze a tartományfőnök igyekezett minden hagyaték kapcsán úgy rendelkezni, hogy az adomány ne kockáztassa a koldulórendi szerzetesek szegénységi fogadalmát.

Még Gyöngyösre helyezésének évében, 1688-ban Bárkányi János is egy nagyobb adomány kapcsán került nehéz helyzetbe. Egy helyi lakos, özvegy Tassy Mihályné nem egyszerűen a rendházra kívánta hagyni vagyonát, hanem kifejezetten Bárkányi Jánost kérte fel, hogy kezelje és fordítsa jótékony célra hagyatékát. Csakhogy Kecskeméti Gellért tartományfőnök és a rendi tanács ezt egyáltalán nem tartotta összeegyeztethetőnek a szegénységi fogadalommal, ezért rögtön lefoglalták a Bárkányinál talált pénz egy részét. Magyarázattal persze nem tartoztak, de mint hamarosan kiderült, nagyon sajátos célra fordították Tassyné örökségét, ami nem egészen tekinthető jótékonykodásnak.

Ebben az időben Magyarországon tartózkodott az obszerváns, tehát szigorúbb rendtartású ferencesek legfőbb elöljárójának, a generálisnak személyes megbízottja, Antonio Lazari, akire a hazai rendtartományok határainak és kéregetési területeinek újrarendezését bízták. Ez rendkívül hálátlan feladat volt, hiszen valamennyi provincia ragaszkodott rendházaihoz, viszont a török uralom alatt alapított új házakkal nagyon észszerűtlenné váltak a határok. Kecskeméti Gellért pedig alighanem úgy vélte, hogy a kedvezőbb döntés kieszközlése érdekében érdemes Antonio Lazari szobáját kissé lakájossá tenni. Ezért a galgóci rendház vendégszobáját kimeszeltették és valószínűleg új bútorokat is vásárolhattak, hogy az itáliai megbízott jobb szívvel viseltessen a szalvatoriánus rendtartomány iránt.
Eredménye azonban nem sok lett ennek az igyekezetnek, ugyanis mindegyik provincia úgy érezte, rájuk nézve kedvezőtlen és méltatlan döntés született. A határozatot hosszas vizitáció után 1689. július 24-én hirdették ki, de még évekkel később is igyekeztek a szerzetesek különböző – és nem is kizárólag egyházi – fórumokon visszavonatni. A Szűz Máriáról nevezett Rendtartománytól elvettek két őrséget, és a zágrábi és a pécsi kusztódiából megalakult a Szent Lászlóról nevezett rendtartomány. A Legszentebb Üdvözítőről nevezett rendtartománytól elvették a pesti, sümegi és veszprémi kolostorokat, és ezeket a mariánusok kapták, amiért cserébe át kellett adniuk a beckói rendházat. Senki sem volt elégedett Lazari határozatával, de a legrosszabbul alighanem a szalvatoriánusok jártak. Sajátos módon próbálták meg kompenzálni a helyzetet, és a sümegi és a veszprémi konventet gyakorlatilag teljesen kiürítve adták át a társprovinciának.

1689-ben Gyöngyösről Szécsénybe helyezték Bárkányit, ahol hatalmas feladat várt rá: a rendház és templom újjáépítése. Ráadásul egy teljesen elnéptelenedett térségben kellett tevékenykednie, tehát a koldulórendi szerzetesi élet újraindításához először az elmenekült lakosságot kellett visszacsalogatni. Bárkányi előtt ebbe a hatalmas feladatba már beletörött Erdős Athanáz, majd Fülöp András bicskája is. Zrínyi Ilona gyóntatója azonban sikeresnek bizonyult.

Egy szekérre rakta fel azokat a liturgikus tárgyakat, amelyekre szükség volt a templomi élet újraindításához: oltárkövet ereklyével, misekönyvet, miseruhát, egyebeket, és útnak eredt. A tartományfőnököt részletes levélben értesítette a nógrádi városkával kapcsolatban. Mindenhol csak pusztuló romokat talált, emberrel csak egy Halász nevű helységben találkozott, mert a török és a pestis elől Szécsény városa, de szinte egész Nógrád megye is elmenekült. Bárkányi azonban megtalálta a megoldást: leveleket írt, mint jelentéséből kiderül, „népies, hazai nyelven”, a környék falvaiba, hogy Szent Máté evangelista ünnepére, szeptember 21-re jöjjenek a romos ferences kolostorhoz. És a várt eredmény nem is maradt el: valóságos népünnepély lett a visszatérésből. Bárkányi pedig ünnepi misét tartott a szabadban, a szekérre rakott oltárkövön. A város huszonöt év elhagyatottság után lassanként újranépesült.

A rendház és templom újjáépítése azonban ebben az évben már nem sikerülhetett. December 6-ig dacoltak az időjárással. Addig a földön aludtak, asztaluk egy koporsó deszka volt, a legnagyobb nélkülözés közepette dolgoztak a romok helyreállításán. December elején a hideg miatt Pásztóra kellett visszahúzódniuk, ahová december 24-én érkeztek meg. Ez annál is kevésbé lehetett idegen Bárkányi számára, mert Nagybárkány eredeti ura a pásztói ciszterci apátság volt. Pásztó Hatvan bevétele, 1544 után elnéptelenedett, de a XVII. század közepétől lassacskán újraindult a falu élete. Mivel azonban az 1668-tól Pásztón szolgáló Pásztóhy György ekkor már valószínűleg nem élt, a település pap nélkül maradt, ezért nagy örömmel fogadták a ferenceseket, akik húsvétig maradtak, és csak ezután tértek vissza Szécsénybe, hogy folytassák munkájukat.

Borító: Galgóc rajzon (Magyar Ferences Könyvtás és Levéltár)