Rejtő és a gépírónők

Kecskés Nikoletta - 2022. május 2. 9:02

Egy úrhoz, aki ma öngyilkos lesz – olvashatták borzongva a Pesti Napló cikkének különös címét 1931. február 15-én a lap vásárlói. Szinte falták a betűket, amelyek Karinthy Frigyes tollából származtak, és az egész ország találgatta, ki az a rejtélyes férfi, akit az író nyílt levélben próbál lebeszélni végzetes tettéről. A titokra végül fény derült: Rejtő Jenőről volt szó, aki így bizony állítólagos eltűnése és öngyilkossági szándéka miatt vált ismertté.

Karinthy cikkére később több magyarázat született. Egyes források szerint a két író már ekkor is jó kapcsolatban volt, és Karinthy tréfának szánta a cikket. Esetleg ilyen fantáziadús ötlettel próbálta felhívni barátjára a figyelmet, hogy népszerűséghez juttassa. Veres András szerint viszont Rejtő az írást megelőző napokban valóban eltűnt, minden átmenet nélkül otthagyva a vele közösen szórakozó társaságot, és mivel a Duna felé indult, többen feltételezték, hogy önkezével akar véget vetni életének. Bármi is volt az igazság, Karinthy a keresett személy előkerüléséről újabb cikkben számolt be, amelyben már Rejtő fotója is napvilágra került. A számtalan kalandot és viszontagságot megélő író tehát egyszerre magáénak mondhatta az ismertség valamennyi előnyét, amelyekkel kitűnően bánt. Az újságírók szinte csak rendkívüli történetekre számíthattak tőle. „Raktam kábelt a Fleischmarkton és lapátoltam havat a szörnyű spanyolnátha idején, kiskabátban, szakadt talpú cipőben, harmincnyolcfokos lázzal 33 fokos hidegben, a többiekhez viszonyítva aránylag egészségesen és jólöltözötten.” – taglalta a Délibábnak adott, 1934-es interjújában. – „Ugyanekkor a Belvárosban harminc-negyven ember halt meg naponta, meleg ágyakban, kórházakban, professzorok keze alatt. Hosszadalmas lenne leírni Konstantinápolyt, Ankarát, Felső-Ausztriát, Dalmáciát, amely helyeket már tisztára hobbo-ként (így nevezik internacionális nyelven a csavargót), vasútak tetején, tengelyen, gyalog, zsupkocsin, féderes szekéren, időnként a csavargók börtönében pihenve meg; utaztam be. (…) Velencében, hogy vasútjegyhez jussak, bolondnak tetettem magamat és az orvos, bár lelkiismeretesen, legjobb tudásom szerint eljátszottam a paranoia összes tünetét, hivatalos írást adott arról, hogy súlyos demencia precoxszom van. Triesztben a Viale Monden lévő zsidó emigránsok tanyájára kerültem, mint a palesztinai mészárlásokból szerencsésen menekült, jobb napokat látott haifai kereskedő. Majd egy hirtelen ötlettől sugaltatva elhatároztam magamat egy minden eddiginél kalandosabb, veszélyesebb útra: hazajöttem Budapestre, ahol nincsenek dokkok, kenyeret adó gyárak, ahol nem vagyok napszámos és csavargó, tehát mind e nációnál szegényebb vagyok.”

Az ekkor 29 éves író nemcsak történeteinek, 190 centijének és izmos testalkatának köszönhetően hasonlított marcona regényhőseire, rendhagyó életmódja is mutatott velük rokonvonásokat. Bár barátai szívélyes és kedves embernek ismerték, nem állt tőle távol, hogy sérelmeiért ököllel vegyen elégtételt. Lobbanékonysága már diákkorában megmutatkozott, amikor a középiskolában pofon vágta antiszemita megnyilvánulásokat mutató tanárát. Tettének következményeként azonnal kicsapták, így egy ideig színi tanulmányokat folytatott, ám azokat sem fejezte be. Hogy miből élt, miközben bejárta a világot? Saját bevallása szerint hol heringhalászként, hol sztepptáncosként, dokkmunkásként, vagy épp házaló ügynökként kereste a kenyerét. Magyarországra való hazatérése után színdarabokat írt, majd igen sok pénzt keresett népszerű, P. Howard néven kiadott légiós történeteivel. Ám bármivel foglalkozott éppen, egyvalami sosem változott: legyőzhetetlen vonzódása az alkoholos mámor és a szerencsejátékok iránt egész életében elkísérte. S hogy a szenvedélyek sora teljes legyen, természetesen bolondult a gyengébbik nemért, amelynek képviselői valószínűleg férfias termetének és kalandos történeteinek köszönhetően, nagy rajongással vették körül.

Bár kétszer is megnősült, házasságai igen rövid életűnek bizonyultak. Túlhajszolt életmódját és a hűségről alkotott sajátos felfogását nem sokáig viselték el a nők. Ráadásul a napközbeni szórakozásként szolgáló lóversenyeket, kártya- és sakkpartikat, baráti találkozókat követően éjjelente ült neki az alkotásnak, amelyhez mindkét házassága alatt gépíró végzettségű feleségeitől várta a segítséget. Az író diktálás közben élete párjától teljes fegyelmet és némaságot kívánt – még a készülő regény poénjain sem volt szabad nevetni. A túlhajszolt életvitelnek, a hatalmas mennyiségű kávénak, nikotinnak és amfetaminnak köszönhetően Rejtő idegrendszere végül felmondta a szolgálatot, és néhány hónapig a Lipótmezei idegszanatórium vendégszeretetével élt.

Bár önpusztító életmódjával szinte folyamatosan kihívások elé állította szervezetét, valószínűleg sokkal több művét élvezhetné az utókor, ha nem a zsidóüldözés korába születik. Bár egy ideig sikerült elkerülnie a történelem viharainak legsúlyosabb csapásait, 1942-ben a kórházi ágyáról hurcolták el a nyilasok munkaszolgálatra. Egykori társainak beszámolói szerint humorát még a legembertelenebb körülmények között is megőrizte: emlékezetből felmondott regényrészletekkel szórakoztatta a többieket. Ám hiába bírt hatalmas erővel a lélek és az elme, a test sajnos 1943. január 1-én gyengének bizonyult. „Optimizmussal, életkedvvel nézek a jövőm elé” – olvashatjuk egy interjújában a szívszorító vallomást, amely egész életfelfogására lefordítható. – „Ha nem sikerül semmi, maga a küzdelem tartalmas volt, színes, érdekes, megérte.”

Borító: Fürdőtrikóban, gyermekkel a nyakában (blikk.hu)