Robbanó port rejtő körte

Pálffy Lajos - 2018. július 11. 11:02

Épp a „lelke”, az adagolója hiányzik ennek a lőportartónak, ami még talán a 20. század elején is használatban volt. Mert a mezőőrök leginkább csak durrogtatásra alkalmas duplapuskákkal voltak felfegyverezve, ahhoz pedig nem kellett töltény, elég volt a gyutacs, némi lőpor, apró ólom, vagy éppen durva só is.

Ez utóbbi két, természetben is előforduló anyagból a tolvajok hátsójába eresztett bele a csősz bizonyos visszaemlékezések szerint. Ezzel életveszélyes sérülést nem okozott, viszont egy-egy ilyen nagy felületen jelentkező sok apró sérülés nagy kínokkal járhatott, különösen a só esetében. No de megint elkanyarodóban vagyunk vizsgálatunk tárgyától, eme hiányos, 15 centiméter magas és 8 centi széles lőportartótól. Amely formájában követi az évszázados hagyományt, hiszen ez a „körte” alak már a 18. század végén, vagy még korábban feltűnik. A lőpor, ez a sötétszürke, apró szemcsés robbanóanyag a 10. századi Kínában mindennapos dolog volt, Európa állítólag csak újra felfedezte egy szerzetes révén. Viszont ettől fogva alapjaiban változott meg a hadviselés a kontinensen, majd a felfedezések korában az egész világon is.
A tűzfegyverek, és a hozzájuk tartozó lőszerek mindig is a kiváltságosok birtokában voltak, vagy állami felügyelet alatt álltak. Így előállításuk, használatuk is szabályozva volt. És ez a mai napig is így van, gondoljunk csak az e tekintetben meglehetősen szigorú magyar jogszabályokra. Abban a korban, amikor ez a lőportartó használatban volt, falun a nagybirtokosnak, a jegyzőnek, esetleg a hivatásos vadásznak és a már emlegetett mezőőrnek volt puskája. Míg a katonák, majd utánuk a tehetős vadászok is úgy a 19. század utolsó harmadára átálltak a töltények (korabeli nevükön: patronok) használatára, mások még sokáig használták a régi, elöltöltős puskákat.

Épp a lényege hiányzik (Finta Múzeum CC BY-NC-ND)

Ahol előbb a lőportartóból öntöttek egy adagot a csőbe, majd a töltővesszővel erre rászorították az ólomból készült lövedéket. Vagy beleszórták a sörétet, és „lefojtották” a csövet kóccal, papírgombóccal, ami éppen kéznél volt. Ezek után következett (csak a 19. század közepétől!) a kapszli, vagy gyutacs felhelyezése, majd a „kakas” felhúzása, és a puska készen is állt a lövésre. A mi lőportartónk is sokszor részt vehetett ebben a folyamatban, csak akkor még megvolt a tetejére csavart adagoló is, egy elmés kis mechanika, amivel pont annyi lőport lehetett engedni a csőbe, amennyire szükség volt. Ha több került volna bele, akkor szétveti a puskacsövet, ha kevesebb, akkor pedig nincs a lövésnek ereje.