Sárkányölő Szent György benépesíti a legelőket

Pálffy Lajos - 2020. április 24. 11:39

Hát eljött megint a Szent György napja, ez már végérvényesen és visszavonhatatlanul a tavaszt jelenti, bár már láthattunk virágzó cseresznyefákat hóval borítva. No és a magasabb hegyekben még ott lapulnak nap nem járta helyeken a hófoltok. De ezzel nem törődve egykor, elindultak ilyenkor a nyájak, gulyák fel a hegyeknek.

Szent György napjának vallási, kultúrtörténeti vonatkozásairól már olvashattak a mandarchiv.hu című weblapunkon, a legeltetés egy bizonyos, kevésbé kellemetes módjáról pedig az új felületen számoltunk be. De mégis csak térjünk vissza a jeles nap alkalmából ehhez a foglalatossághoz, amely nem csak a hegyek, a patakvölgyek népének, az ilyen helyeken található falvaknak volt meghatározó az életében. Mint tudjuk, az istállózást megelőző, mostanában újra terjedő „rideg” állattartás idején a juhok, szarvasmarhák és jórészt a lovak is legeléssel jutottak hozzá a napi betevőhöz. A juhászoknak, gulyásoknak és csikósoknak amellett, hogy megvédték a különféle támadásoktól a rájuk bízott állatállományt (gondolunk itt a ragadozókra és a tolvajokra), figyelniük kellett arra is, hogy azok elegendő ivóvízhez jussanak. Mindez nem is volt annyira egyszerű feladat, de segített benne az évek során megszerzett rutin, a helyismeret, az idősebbektől való tanulás. Ez elmondható az állatok gyógyításáról is, az állatorvosi hálózat kiépülésére egészen a huszadik század második feléig várni kell.

A ridegtartás nehezebb részéhez tartozott a téli hónapok megszervezése is. Ekkor védettebb helyekre, vizek közelébe húzódtak az állatokkal, ahol várta a nyájat, csordát vagy ménest az a széna is, amit még a nyár folyamán lekaszáltak, megszárogattak és kazalba raktak az erre hivatottak. A szabadon tartott állatok pedig erre az időszakra már „téli bundát” növesztettek, mint ahogyan ez a városi ember számára is megfigyelhető például a ház körül tartott macskáknál. Hogy aztán volt, aki a csapadék ellen valami féltetőt is ácsolt menedékül az állatoknak, az is biztos. És az is, hogy voltak olyan páros, vagy páratlan ujjú patások, melyeket az ember mindvégig a maga közelében tartott a falvak kialakulása után. Mert kellett a friss tej, no és a szekeret, ekét és boronát is húznia kellett valaminek. Ezek is idővel valami kis féltetőt kaptak a lakóház mögött a fejük fölé, aztán az építménynek idővel oldalfalai is lettek, majd pedig szervesen csatlakozva a lakóházhoz, a kamara után megépültek az istállók is. Előbb minden lábasjószágnak, aztán külön a lovaknak, külön a szarvasmarháknak.

Aztán akárcsak a Szent György napján, sok helyütt kisebb ünnep után a hegyi legelőkre induló társaik, ezek a jószágok is megkezdhették az idővel a falvak határában kialakuló „közlegelőkön” a frissen nőtt fű ropogtatását április végén. És nem feltétlenül csak azért, mert eljött a sárkányölő szent ünnepnapja, hanem azért, mert a lágy tavaszi esők után kizöldült a határ, megnőtt a fű, a tavalyi széna pedig éppen elfogyott eddigre.

Borító: Kerített legelő szalmával fedett féltetővel (Herman Ottó Múzeum CC BY-NC-ND)