Száz esztendeje végképp a Napúton

Pálffy Lajos - 2019. június 20. 12:14

Száz esztendeje kelt útra, pontosabban lépett végképp a Napútra Csontváry Kosztka Tivadar, a patikus festőművész. Akiről szerencsére lepattantak az izmusok, az akadémiák, a saját útját járta be. És ezalatt festette meg gyönyörű és sokszor hatalmas vásznait. Amiket aztán kocsiponyvának szánt egyik örököse.

Azt mondják, már az apja is különleges ember volt, a kisszebeni (Szepesség) patika vitele mellett rakétákkal, pukkancsokkal kísérletezett, de rendőri feladatokat is vállat. Fiát a helyi piaristákhoz járatta, de az 1853-ban született Tivadar nem sok érdeklődést mutatott a holt tudományok iránt. Mégis 1874-ben már a pesti egyetemen tanulja a gyógyszerészetet, majd néhány szemeszter jogot is hallgat. A patikusi bizonyítvány megszerzése után pedig segédként helyezkedik el Léva, Igló, majd Eszék gyógyszertáraiban. Öt év munka után, 1880. október 13-án jön el a nagy fordulat, a vénasszonyok nyarának szép délutánján a patika előtt lerajzol egy parasztszekeret, ami a főnöke elismerését is kiváltja. Innen indul az a ragyogó pálya, amit egy korábbi cikkünkben már bemutattunk.

Most inkább essék néhány szó arról, hogy miért is lehet az, hogy művészetét, amely egyedülálló a maga nemében, nem ismerik, és  nem is ismerik el a világon. És a mai napig nem nagyon tudunk mit kezdeni vele itthon sem. Már az 1905-ös, első fővárosi kiállítása, amit saját maga szervezett meg, komolyabb visszhang nélkül maradt, vagy egyenesen ellenszenvet váltott ki. Azaz a kortársak inkább megkérdőjelezték festészetét, próbálva valahová kényszeredetten besorolni őt, a besorolhatatlant. Hasonlóképpen járt párizsi, szintén maga által menedzselt tárlatával is, ami 1907-ben szintén különösebb visszhang nélkül múlt el. A fény és a művészetek fővárosa nem vett tudomást a maga útját járó, messziről jött patikusról. Akinek igazán csak a hatvanas években ismerte fel a itthon a szakma a nagyságát. 1963-ban a fehérvári István Király Múzeum (akkor még hiányzott a „szent” titulus) rendezett műveiből nagy kiállítást, és ekkor már készen állt a kor jeles művézettörténészének, Németh Lajosnak Csontváryról szóló nagy monográfiája is. Ami 1964-ben szerencsésen meg is jelent, és azóta Csontváryt nem lehet csak úgy levenni a napirendről.

Ugyan legutóbbi nagy, a Honvéd Főparancsnokság tégláig lecsupaszított tereiben megrendezett, hatalmas sikerű tárlata után felmerült, hogy önálló múzeumot kap majd a fővárosban, de erre még várnunk kell. És hát ez a múzeum valljuk be, csak a sokáig garázsban tárolt hagyatékára épülő pécsi gyűjtemény kárára valósulhatna meg, azért meg kár lenne. És felbecsülhetetlen kár lett volna, ha kocsiponyvaként végzik a hatalmas festmények, amire az 1919-es zavaros időkben meg volt minden esély. A belső tűz, ami a Napúton előre vitte, 1915-re égette el szervezetét. Két év múlva eladta az utazásokat fedező gácsi patikáját is, és a fővárosba költözött, hogy megjelentesse írásait és elismertesse művészetét. De erre már nem jutott idő, 100 esztendeje a János Kórházban végképp lehunyta a szépet és a földön túlit mindig meglátó szemét.

Borító: A gácsi Forgách-kastély (MODEM CC BY-NC-ND)