Szerelem és gyűlölet katarzisa az Üvöltő szelekben

Kecskés Nikoletta - 2021. október 28. 9:55

„Életem nagy értelme: ő. Ha minden más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.” – tárta fel érzéseit Chaterine az Üvöltő szelek-ben.

Az olvasó pedig  némi borzongással éli át az Emily Brontë fantáziájából kiszabaduló regényalakok pusztító, mégis lenyűgöző szerelmének  történetét, amely mindent elsöprő végleteivel felülírja a társadalmi, erkölcsi szabályokat és átlépi a józan ész határait. A megrázó katarzist követően pedig óhatatlanul is felvetődik bennünk a kérdés: hogyan szakadhatott ki ez a szenvedélyes történet egy elszigetelt helyen nevelkedő hajadonból az 1800-as évek közepén? Nem tudni, a regény alapötlete mikor fogalmazódott meg a szegény lelkész leányaként született Emilyben. Az viszont érthető, miért nem rózsaszín leányálomba illő környezetbe helyezte a történetet Szelesdomb komor vadromantikája helyett. Az élet ugyanis cseppet sem kényeztette el sem őt, sem a testvéreit. Édesanyjuk korán meghalt, a lány három nővérével együtt egy lelkészgyerekeknek fenntartott internátusba került, ahol megtapasztalhatta a nélkülözés, az érzelmi ridegség és a mostoha bánásmód valamennyi kegyetlen következményét. A szegényes ellátás eredményeként két testvére súlyosan megbetegedett, majd meghalt. Emily és Charlotte pedig ezután otthon folytathatták életüket, ahol mindennapjaik nagyobb biztonságban, de ugyanolyan ingerszegényen teltek. Azaz úgy teltek volna, ha a sors nem ajándékozza meg őket lenyűgöző fantáziával és írói tehetséggel.

A szürke haworthi esték szerencsére előcsalogatták Anne, Emily, Charlotte és Branwell képességeit, és ennek köszönhetően az unalmas szoba képzeletbeli figurákkal telt meg. Mindannyian egy kitalált birodalom történelmének leírásába merültek, hogy később aztán el is játsszák a mesevilágban zajló eseményeket. Ha pedig saját fantáziájuk szülöttjei unalmasnak bizonyultak, rendelkezésükre állt apjuk hatalmas könyvtára, amely elég szellemi munícióval szolgált ahhoz, hogy veleszületett tehetségüket kiemelkedő műveltséggel koronázza. Mindez azonban talán kevés lett volna a rendkívüliséghez. A Brontë  lányok sikerének titkához elengedhetetlenül hozzátartozott az a végtelen erő, amelynek köszönhetően nehéz körülményeik ellenére sem süppedtek bele a szürkeségbe: nem féltek újításokba fogni, és végtelen akaraterővel küzdöttek az álmaikért. A gyengeség egyedül bátyjuk, Branwell jellemében mutatkozott meg, aki idővel az alkohol és az ópium rabjává vált, anyagilag is komoly kihívások elé állítva ezzel a nővéreket.

„A  zsarnok elnyomja rabszolgáit, és ők mégsem ellene fordulnak, hanem azt tiporják el, akik alattuk állanak” – hangzik el az Üvöltő szelekben, és ez az idézet jó példája annak, hogy a regény miért nem csak felépítése szempontjából számított rendhagyónak. Emily nem félt mélyen lebukni a nők tudatalattijába, és a veszélyes férfiak iránti vágyukat álmodta meg egy  felkavaró szerelmi történetben, határok nélkül elszabadítva az ösztönöket, és főhőseit – valamennyi beteges szélsőségükkel együtt – bizonyos fokig szerethetővé, vagy legalább szánhatóvá téve. Heatchliff személyében az a félelmetes erő testesül meg, amelyre – az elmúlt évezredek kiszolgáltatottsága miatt – titkon nagyon is sok nő vágyhatott, és ez a vágy talán a mai napig ott munkál bennünk ösztönszinten. Egy olyan férfihoz tartozni, aki pusztító kegyetlenségével biztonságot nyújtva uralja a világot, ám szerelmének tárgya felé örökkévaló az elnézése és könyörülete. Egyedüliként gyengédséget nyerni valakitől, aki máskülönben szinte az ördögi gonoszság megtestesítője. Mi ez, ha nem az abszolút szerelem diadala? S hogyan is ne mentene fel a női lélek egy ilyen férfit bűnei alól? Főként annak tükrében, hogy az elszenvedett kínzások miatt lett ilyen.

Hiába látjuk elborzadva a két főhős hibáit és önzését, mégsem dobjuk felháborodva a sarokba a regényt. Catherine és Heatchliff ijesztő jellemük és cselekedeteik ellenére is a szívünkbe lopják magukat: nem bűnhődésükre, inkább megváltásukra vágyunk. Emily azonban nem hajlandó langyos és hamis happy end-del elandalítani az olvasót: a feszültség végül csak az utódok történetében oldódik. Az, hogy egy nő a szerelem és gyűlölet ilyen gyilkos egyvelegét volt képes papírra vetni, a kor kritikusaiban teljes megdöbbenést keltett. Még olyan gyanú is felmerült, hogy valójában a szenvedélybetegség terhét nyögő Branwell írta a történetet halála előtt, ami persze nem felel meg az igazságnak. Később aztán a világirodalom magas polcaira került a mű, amely azóta is ugyanolyan megrázó erővel söpör végig az olvasók lelkén, és a mai napig egyedülálló a maga nemében.

Borító: Emily és testvérei festményen (fyvone.hu)