Szita, szélrosta és hombár

Pálffy Lajos - 2018. augusztus 9. 11:14

A cséplés után pedig áldomást ittak az emberek, és egy nyugodalmasabb időszak következett egészen a sarjú kaszálásáig. Azért persze még a cséplőgép leállása után is történt egy és más a szérűn, vagy a parasztportán.

Ha a birtokon, annak nagysága, vagy a munkaerőhiány miatt béraratók dolgoztak, akkor közvetlenül a gép leállása után kapták meg leginkább terményben a járandóságukat. Amit aztán zsákokban szekerekre raktak és hazafelé vették az irányt többnyire a Felvidék hegyeiben fekvő falvaikba. A cséplőgép műszaki fejlettségi fokától, a benne elhelyezett rostáktól függött jórészt az, hogy mennyire volt „törekes”, a kalász haszontalan részeit is tartalmazó, zsákokba mert gabona. Ami leginkább búza volt, ebben volt Magyarország nagyhatalom egészen a tengeren túli, olcsóbb búzák megjelenéséig.

Így tehát a hombárokba való elhelyezés előtt még szokás volt a felesleges törmelékek, haszontalan növényi részek eltávolítása is. Ezt meg lehetett oldani apránként az alább látható rostával is, de már a 19. század végétől alkalmaztak kézzel hajtott, a búzából a töreket „kifúvó” szerkezeteket is. Ezek voltak a szélrosták, amikkel lényegesen felgyorsult és hatékonyabb lett a búza megtisztítása.

A rostálás, szárítás után a hombárokba került a gabona. Ezek az első időkben a földbe ásott, agyaggal kitapasztott gödrök és óriási cserép- vagy éppen kőedények voltak. Vagy fából készült ládák, a cél minden esetre az volt, hogy amíg csak lehetett, megóvják a búzát, az „életet” a nedvességgel járó penésztől, vagy éppen a rágcsálóktól. Ez utóbbi miatt is volt külön „macskabejárat” a hombár céljából emelt épületeken, és ezért is volt szabad bejárása a kamrákba is, ahol a nagy, alján tolóajtóval a búzát adagoló faládákban tárolták a tartalékokat. A betárolás előtti szárítást vagy a napon, nagy ponyvákkal oldották meg, amire ki volt terítve vékonyan a gabona. Ezt egy ügyes eszközzel forgatták, mozgatták is, de a módszer hátránya volt, hogy egy-egy váratlan zápor részben tönkre tudta tenni az addig elért eredményeket. Így aztán sokan a házak padlásán szárogatták a búzát, ahol nyáron igazán száraz meleg tud lenni. Csak itt már munkába kellett állítani a macskákat is.

A szalma, ahogy már említettem, leginkább az állatok alá került alomnak, de ebből tömték meg az ágyakban használt szalmazsákokat is. Általában a porta hátsó részén, kazlakban tárolták. Ezek „megrakása” ugyanúgy történt, mint a széna esetében, itt is számolni kellett a szélviharokkal és a kazal oldalához szívesen dörgölőző tehenekkel.

Borító: Hombárok Tompáról (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)