Talléyrand, a selyemharisnyába bújtatott …
Pálffy Lajos - 2018. május 17. 10:30
120 éve halott minden idők egyik legjelentősebb külügyminisztere, a sánta herceg, aki jobb híján püspök, majd főpapként a francia forradalom támogatója lesz. Hogy aztán Napóleon hatalmát készítse elő, majd őt is elárulva a Bourbonok visszatérésén munkálkodjon.
És természetesen a sem nem tanuló, és sem nem felejtő családot is elhajította, pontosabban ennek liberális ágából segített trónra egy „polgárkirályt” Lajos Fülöp személyében. De ez már az elképesztő pályafutás vége, aminek illik ismerni az elejét is. Mondjuk onnan, hogy a csecsemő herceget, akinek ősei már 843-ban, nem sokkal Nagy Károly után frank grófok voltak, a dajka egyszerűen elejtette. Aztán meg senki sem vette észre, hogy eltörött a jobb lába, és így a csontok rosszul forrtak össze. Innen, vagy a másik verzió, a dongalábbal való születésből adódik hát az egész életét végig kísérő sántasága, ami egyáltalán nem akadályozta a kellemes arcú férfiút a gyengébbik nemnél aratott sikereiben. Amiket annak ellenére ért el, hogy 14 évesen az egyházi rend kötelékeibe lépett, de hát ebben a zavaros korban már ez a rend sem volt a régi. Így bevallottan kétkedve az egyházi tanításban, nyilvános hódításokkal a számláján lesz 32 évesen autuni püspök 1788 végén. Amihez persze kellett az érsek nagybácsi támogatása is, de Talléyrand is kiváló szellemi képességekkel rendelkezett ahhoz, hogy 21 évesen már a pénzügyminisztériumban az egyházat képviselje.
Sokat elárul róla az is, hogy felkeresi az egyházellenességéről ismert Voltaire-t („Tapossátok el a gyalázatost” – mondta a liberális filozófus az egyházról), és mindezt nem is tagadja. Így aztán nem is meglepő, hogy a forradalom mellé áll, és többször is felszólal a Nemzetgyűlésben, aminek elnökévé is megválasztják. Részt vesz az Emberi és polgári jogok nyilatkozatának megfogalmazásában és Róma tiltása ellenére főpapként papokat szentel, majd látványosan lemond a püspöki birtokairól is, amiért kiközösítik. Barátja, Mirabeau márki helyére lépve a külügyi szolgálatban Londonba utazik, ahol korábbi ismerősével, William Pitt miniszterelnökkel tárgyalva időt nyer a forradalmi Franciaországnak. Aztán a jakobinus diktatúra elől végül neki is menekülnie kell, New Yorkban köt ki, de aztán hamar meglátja a lehetőséget a Direktóriumot még kiszolgáló Napóleonban. 1796-ban végül hazatérhet, a Direktórium (legendásan korrupt) külügyminisztere lesz, és végső soron Napóleon, de inkább saját maga hatalomra kerülésén dolgozik. Mert ő lesz majd a második ember a „kis káplár” után, egészen úgy 1806-ig, 1807-ig, amikor belátva, hogy Napóleon túlnőtte magát, lemond és elárulva urát a Bourbonok visszatértén dolgozik. Az árulás sokszor kézzel fogható dolgokban is megnyilvánul, például 1814-ben ő javasolja az ellenségnek Párizs megtámadását a Rajnánál harcoló Napóleon hátában. (Ezen években váltja ki az árulásai miatt dühös császárból a címben szereplő, uralkodóhoz nem illő kifakadást, amelyben selyemharisnyás sz.rnak nevezi. Sőt, a császár nyilvánosan le is tépkedi róla kitüntetéseit.)
Napóleon bukása után vendégül látja Sándor cárt párizsi palotájában, és a bécsi kongresszuson a Bourbonok Franciaországáért dolgozik. Meg is maradnak az 1792-es határok, de a miniszterelnök külügyminisztert XVIII. Lajos mégsem kedveli. Így Talléyrand lemond, és végül a liberális ellenzékkel kerül egy platformra és az 1830-as forradalom után a Bourbonok liberális ágából induló Lajos Fülöp uralmán dolgozik. És nem mellesleg ott bábáskodik Belgium létrejötténél is, amiért a hollandoktól a kedvező határok miatt 20 ezer fontot kap. Nagy formátumú és korrupt politikus tehát ismét, és az is marad az utolsó percéig, sőt, 80 évesen, londoni nagyköveti nyugdíjazása után megbocsát neki a pápa is.
Borító: Wikipédia
