Tanner Ilona „a nagy ember kegyét” érezte Babits csókjában

Kecskés Nikoletta - 2022. április 6. 8:35

1920 októberének végén egy karcsú, kék szemű lány, Tanner Ilona álldogál a Reviczky utca 7. szám előtt. Elszánt kitartása vezette ide, hogy végre személyesen láthassa a költőt, akiért olyannyira rajong. Akinek nemcsak rímei nyűgözik le, hanem férfiúi vonzereje is.

Bár naplójegyzetei szerint nagyon is tervezte női csábereje bevetését a Babits Mihállyal való találkozáskor, még nem sejti, hogy nemcsak beszélni sikerül rajongása tárgyával, de hamarosan frigyre is lép vele. Ha pedig azt mondaná valaki, hogy esküvőjük előtt még egy Szabó Lőrinc nevű fiatalembernek is a menyasszonya lesz, valószínűleg hitetlenkedve kacagna a tréfán… Izgatottan áll hát az ajtó előtt, első benyomását azonban megkeseríti a csalódás. „Egy rettenetes terjedelmű, krákogó, csúf banya nyitott ajtót: a szerkesztő úr nincs itthon. Meg akartam várni, Feketéné hát leültetett az ételtől és füsttől savanyú szagú előszobában, mentegetve magát, hogy betegük van, ezért nem vezethet be. (Szabó Lőrincnek volt torokgyulladása.) A lakásba vezető ajtó előtt egy lavór állt, tökéletessé téve az előszoba botrányos képét. Egy asztal is állt itt tele savanyított uborkákkal és dunsztosokkal, piszok és rossz szag volt, s az én honleányi szivem elkeseredett, látva, mily környezetben lakik legnagyobb költője” – emlékszik vissza döbbenetére. A várakozást elunva egy idő után távozik, és csak két hét múlva szánja rá magát a visszatérésre. Ekkor már szerencsével jár: túljut az előszobán, s egy pompásabb, úri szobában nézhet szembe Babits Mihállyal, hogy a látottakat összevesse képzeletével. „Sokat néztem képét ismerős örömmel, szomorú, magányos kis szobámban. Szépnek láttam tüzes fiatalságában, és izgatott rafinált gyönyörökkel színes fantáziája s sötét szemének démoni kifejezése” – az Érdekes Újság Dekameronjában megjelent fotó alapján efféle feltételezéseket táplált bálványa külsejét illetően, a valóság azonban ennél emberibb, talán szebb is. „Ez a fej öregebb volt, s első pillantásra láttam, hogy nyoma sincs rajta a kíméletlen és törtető energiának” – írja visszaemlékezésében. „Fájdalmasan szelíd fej volt, gyerekesen ártatlan tekintetű szemekkel, nagy meleg jóság és kissé aszketikus komoly tisztaság áradt róla. Azt is mindjárt láttam, hogy nem sokat forgolódhatik nők körül, s egy jólnevelt vidéki kisfiú udvariasságával és zavarával küzd társaságukban. Mély és meghatott hódolatot éreztem iránta, kicsit azt is éreztem, hogy szent!”

A találkozás irodalmi törekvéseit is kielégíti, hiszen példaképe engedélyezi, hogy máskor is felkeresse. A következő látogatáskor azonban Szabó Lőrinc lehengerlő közbelépése összekuszálja a szálakat. „Egy ismeretlen fiatalember a kályha előtt álló fotelba tuszkolt, gyorsan elmondva, hogy már nagyon várt, s hogy végtelenül örül, hogy megismerhetett, hogy én nagyon tehetséges vagyok, s hogy mi jó barátok leszünk majd stb. (…) Nem tudtam mire vélni ezt a kissé illetlenül túlságos közvetlenséget, de melyik nő nem találja természetesnek a hódolatot, akármily tolakodó gyorsan éri is? (…) S mire Mihály végzett a telefonnal, bennünket már kedélyes beszélgetésben talált. (…) Mihály nevetséges szerénységére egyébként jellemző, hogy még egy bumfordi tacskónál is kevesebbnek képzelte magát, csak éppen mert az fiatal volt — s ő szegény már 37 éves agg! —, s mikor a kályha előtt ülve jókedvű beszélgetésben talált minket, gondolatban harc nélkül adott át Lőrincnek.”

Ilona úgy érzi, a tartózkodó költő szívéhez barátján keresztül vezet az út, így Szabó Lőrinccel immár rendszeresen találkozgatnak. Esténként együtt töltik az időt a kávéházban, az ifjú költő heves gesztikulációval magyaráz neki életről és költészetről, és persze híven közvetíti Babitsnak szóló üzeneteit. Szerelemről szó sincs, ám egyik alkalommal szóba kerülnek Ilona családi nehézségei, s hogy apja halála óta egyedüli támaszként áll helyt édesanya és testvérei életében. „Egy mód volna a szabadulásra — szóltam ötletszerűen s szinte csak magamnak —, ha férjhez mennék, de csak pro forma, s hamarosan elválnék, ez megadná a természetes elszakadást; mert senki sem találná botrányosnak, ha mint elvált asszony nem térnék vissza a szülői házba, anyám sem érezhetné gyermeki szívtelenségnek. Ennél az ötletnél egyáltalán nem gondoltam Lőrincre. Nagyon is fiatal volt és nem elég független (…) De mikor azt mondta, hogy ő nagyon szívesen elvenne engem, megörültem a dolognak” – olvashatjuk beszámolóját a különös eljegyzésről. Csupán praktikus meggondolások vezérlik az ajánlat elfogadására, s harag önti el, amiért Babits ellenszenvvel fogadja a házassági tervet. Röviddel ezután azonban a költőóriás már egyértelműen kimutatja irányában férfiúi érdeklődését. Végül egy januári estén, amely duhajabbra sikerül a szokásosnál, Ilona már a költőóriás ölében üldögél. „… ahogy így leírom a dolgokat, kezdő szerelem történetének látszhatnak, de valójában nem az volt. Hogy Mihály megcsókolt engem, (…) a nagy ember kegyét éreztem benne, s fölemelkedést egy szédítő magas polcra: fiatal, kezdő költő voltam, s a költők fejedelmének bizalmasa lehettem — ez szédített meg” – ismeri be lebilincselő őszinteséggel a későbbi feleség.

Ezután felgyorsulnak az események: a Centrál Kávéházban, megannyi híres író tekintetének kereszttüzében „hirtelen tréfás szemrehányást tettem Mihálynak, hogy miért volt oly szívtelen, s miért rontotta el a „partimat” Lőrinccel – fölösleges volt féltenie a barátját, hiszen csak formaság lett volna az egész – milyen független és boldog lehettem volna! – Mihály sebesen rajzolgatott a márványasztalra: Van más megoldás is! (…) az a megoldás lehetne… hogyha hozzám jönnél feleségül!” A meglepett, ám igenlő válasz után Babits azonnal a gyakorlati dolgokra tér át, lelkiismeretesen felvázolja anyagi helyzetét, és kifejezi azon kívánságát, hogy Ilona másnap költözzön hozzá. Hamarosan megköttetik a házasság.

Bár kapcsolatuknak nem sok köze van a romantikus érzelmekhez, ennek ellenére Ilona méltó társnak bizonyul, és minden erejével támogatja férjét, miközben ő maga, tehetsége ellenére a nagy ember árnyékában háttérbe kényszerül. Kosztolányi Dezsőné csípős nyelvéhez hűen így jellemzi az új írófeleséget: „Tehetséges nő, de rendkívül műveletlen. Tehetsége elsőbben is narcizmusából és indulattelt hőbörödöttségének talajából fakad. Ezt a hőbörödöttséget gőggel viseli. (…) Sóvárog elismertetéséért, s egyben férjére és férje nevében is féltékeny. Ha nem kapja meg azt az elismerést, amit várt és képzelt, hátat fordít mindennek, sértődötten. Fanyar, mint a berkenye, kesernyés, akár a citrom héja, szúrós, mint a csipkebogyó, de akárcsak ezekben, őbenne is van valami izgató vitamin, csípős illóolaj.” Ám Tanner Ilona lelkében és szívében jóval több rejlik annál, mint amennyit Kosztolányiné hajlandó észrevenni. Odaadóan gondoskodik gégerákkal küzdő férjéről, miközben egyre fáradtabban küzd saját művészi mellőzöttségével és gyermek utáni vágyával, amelyet a sors végül egy titkos örökbefogadás útján enged teljesülni. Babits halálát azonban sosem tudja feldolgozni, nem csoda hát, hogy magányos lélekkel, szorongástól és önmarcangolástól kínzottan távozik a világból 1955. január 28-án. Reményvesztettségét, fájdalmas útkeresését szívet tépő sorai tükrözik: „Minden lehetséges és semmisem/valószínű. Micsoda köd!/ Ferdén csuszkálok/e körvonalait vesztett világban.”

Borító: Tanner Ilona és Babits Mihály Juhász Gyula társaságában (Móra Ferenc Múzeum CC BY-NC-ND)