Tömlöc, áristom, karcer – Az igazságszolgáltatás formái II.

Fáy Zoltán - 2021. szeptember 7. 8:00

A bűnözőket, vagy az annak tartott szerencsétlen ártatlanokat, az utóbbi párszáz évben börtönbe zárják. Ennek egyik oka a büntetés maga, amelyik a nem kívánatos cselekedet következménye és lényege. A többségi társadalom ítéletének megfelelő megtorlás. A testi-lelki fájdalom előidézése, és a megszégyenítés, amivel sorstársaikat, a hasonló cselekedetekre készülőket, igyekeznek visszatartani a bűnözéstől.

Az elzárás megértésének tekintetében nyelvünkben egyszerűbb a helyzet a ’tömlöc’ szó eredete, ez a kifejezés ugyanis már a Halotti Beszédben is előfordul, a XII. században: Kit Úr ez napun ez hamis világ timnecebeleül mente. A ’tömlöc’ szó esetében már egyértelmű az eredetet, a szláv hatás. Ami esetleg utalhat az elzárás jogi intézményének honfoglalás utáni meghonosodására is. ’Tyemni’, ’tyemnica’ – sötét hely. Rengeteg adat van a későbbiekből is sötétkamra, sötét cella jelentésben. Igaz, a pontos hangtani változás e szónál is magyarázatra szorul. Áristom kifejezésünk még ennél is újabb, XVII. századvégi, és az eredet is egészen kézenfekvő. Az ’arresto’ latin ige ’letartóztat’ jelentésű, az ’arreptus’ – megragadás. De valószínűleg nem közvetlenül a latinból, hanem inkább északitáliai példa nyomán került hozzánk, különféle itáliai zsoldoscsapatok hatására, a hódoltság idején.

Az igazságszolgáltatás helyi eltérései miatt sok esetben még a XVIII. század végén sem lehet egyértelműen megállapítani Magyarországon – és szerte Európában –, mi is volt a börtön funkciója. Hajdu Lajos a felvilágosodás korának hazai joggyakorlatát elemző könyvében számtalan olyan esetet említ, amikor egy-egy gyanúba fogott vagy elítélt személy története során nem mutatható ki pontosan, hogy szabadlábra helyezték-e, kivégezték, vagy a szörnyű kínzások következtében meghalt. „Exivit” – távozott, írják a felsőbb hatóságoknak küldött jelentésekben. Bizonyos esetekben részletes jegyzőkönyv készült a kivégzésről, de például a Bars megye börtönében magzatölésért halálra ítélt Bodor Ilona nagymálasi lakos jelentésében csak a „távozott” szó szerepelt. Hasonlóképpen bizonytalan Simó Mátyás története, akit 1781. november 1-jén fogtak el, és emberöléssel vádolták. Lefejezésre ítélték, de a jelentésben csak a „távozott” kifejezés olvasható.

Holott a nyilvános kivégzésnek fontos erkölcsnemesítő szándéka is volt. Az elítéltek, néhány száz évvel korábban, olykor, beszédet intéztek a megjelentekhez, amiben óvták a látványosságon résztvevőket a bűnök elkövetésétől. Akár még a máglyáról vagy az akasztófáról is. Később már inkább csak a lelkipásztor szólott a kivégzésre összegyűltekhez.
Pakróczy János Munkás lelkipásztor című fordításában jó néhány beszédvázlatot olvashatunk, amelyeket kivégzés után tartott tanácsosnak elmondani. Nyilván fontos szempont volt a feszültség oldása. „A halálos ítéletek végrehajtása után kötelessége lészen a lelkipásztornak egy intő beszédet a népnek tartania. Mely a szomorú és rettenetes példa miatt nagy hasznokat szokott hajtani.” Az eredeti mű szerzője egyébként Gregor Köhler (1733-1809). És mielőtt bárki a barbár magyar embertelenségre gondolna, vegyük figyelembe, hogy a német szerző 1796-ban, majd a XIX. században még többször megjelent munkájában azoknak a lelkipásztoroknak ad tanácsot, akik a tüzesfogóval halálra ítélteknek, vagy a kerékbetörteknek akart lelki támaszt nyújtani.

De hogy pontosan mikortól lett a börtön, a tömlöc vagy az áristom funkciója a maihoz hasonló, nehéz lenne megmondani. Nyilván az igazságszolgáltatás egységesítése fontos szerepet játszott benne, bár a bűnügyi hírekben mind a mai napig olvashatunk világszerte olyan eseményekről, amelyek a sok évezredes bizonytalan „joggyakorlatra” emlékeztetnek. A rabközösség maga is az igazságszolgáltatás része, ahogyan sok irodalmi mű figyelmeztet rá. Megkínozza, megalázza, és alkalmasint megöli a büntetésüket töltők közül a kiközösítetteket. Az elzárás eredeti, jobbító funkciója a korai keresztény gyakorlatban egyértelmű. És ezt a magukat bűnösnek érzők, gyakran később szentként tiszteltek is tudták. A társadalomból kivetettség, a magány, a természeti erőkkel és sokszor megkísértettséggel való harc a sivatagi remeték történetei óta a keresztény hagyomány része.

Remete Szent Antal és Pál történetei tele vannak e szemlélettel. A kolostorok carcerei nem kínzókamrák voltak, hanem lehetőséget teremtettek az elvonulásra, tisztulásra. Azoknak a szerzeteseknek, akik, bár súlyos bűnöket követtek el, de nem akartak elbocsátani. Mert a végső rossz az üdvösség elvesztése, és a fogadalom szellemében a közösségből való kizárás. A történeti joggyakorlatban számtalan nyoma van annak a szemléletnek, hogy a bűnt elkövetőt milyen úton-módon kell a bűnbánat segítségével visszavezetni a társadalomba. Ez a szemlélet valószínűleg a szerzetesi gyakorlatból származik. A gyöngyösi ferences rendház carcere a régi torony egyik szintjén volt. Nem túl barátságos hely. A lőréses torony maga talán még a gótika világánál is régebbi. Vakolatlan, alacsony helyiség. Keresztülfúj rajta a gyakran feltámadó mátrai szél. A falon körben a keresztút stációi, egyszerű, vörös festékkel felfestve. Csak szívek és számok. Hogy hány szerzetes volt itt pontosan a középkorban, nem lehet tudni. Egyetlen adat van. 1535-ben Torockói Jakabot zárták ki a közösségből. Általában három nap volt a próbaidő, és ha ez után is eretnek tanokat vallott, távoznia kellett.

Borító: Lázadó zsoldosok kegyetlen kivégzése Pápán (Gróf Esterházy Károly Múzeum – CC BY-NC-ND)