Török könyvkufárok

Fáy Zoltán - 2021. október 21. 8:47

Valószínűleg kevesen gondolnak úgy a Magyarországot százötven évig három részre szakító mozlimokra, mint akiknek komoly befolyásuk volt a hazai könyves kultúrára. Hacsak nem negatív módon, hiszen a felégetett kolostorokban megsemmisült a középkori magyar könyvkincs színe-java, Mátyás király világhírű könyvtárából pedig 1526-ban, majd 1541 után mintegy hatszázötven kódex veszett el nyomtalanul.

Viszont a Bibliotheca Corviniana értékesebb vagy díszesebb kötetei közül számosat Konstantinápolyba vitettek a hódítók. A palota többi könyve kevésbé keltette fel az érdeklődésüket; temérdek középkori kézirat, ősnyomtatvány és antikva deszkaládákban vészelte át a nehéz időket, hogy utána túlnyomóan a Budát felszabadító nemzetközi összefogás katonáinak – és persze a bécsi udvar bibliothecariusának martalékává váljanak – akik persze elsősorban korvinákra vadásztak. Ám létezett másféle törökök által megvalósuló „könyvmozgás” is, aminek azonban túl nagy szakirodalma nincs. Ennek lényege a fosztogatásból származó kötetek kiárusítása volt, vagyis a rablók kereskedése annak érdekében, hogy a számukra értéktelen tárgyakért cserébe csengő aranyakat kapjanak. Főként más kolostorok elöljáróitól. Talán orgazdaságnak is tekinthetők az ilyen könyvvásárlások, de azért ez mégsem egészen az a kategória, mint amikor a kamionról „leesett” zoknikat adják-veszik manapság az áruházak parkolójában. Honnét tudhatta egy XVII. században élt szerzetes, hogy miféle esély kínálkozhat a lopott portéka visszajuttatására az eredeti tulajdonosokhoz, illetve, hogy a haramiák nem égetnék-e el még aznap este a tábortűznél a számukra értéktelen köteteket, ha nem vásárolják meg azonnal a lopott holmit?

Egy ilyen kalandos sorsú kötet 1687-ben a kecskeméti ferencesek kolostori könyvtárába került – sok más ezzel egy időben vásárolt – és valójában – lopott könyvvel együtt. Az egyik hatalmas, fólió méretű kötet históriája térségünk koraújkori történetének sűrítménye. A mű szerzője Jerónimo Lloret, ismertebb, latinos nevén Hieronymus Lauretus (1506–1571) bencés apát, a cerverai San Felíu de Guíxols spanyol monostor elöljárója volt. Alig száz kilométerre Barcelonától működött a derék szerzetes, aki korát jócskán megelőzve a későreneszánsz idejében egy igazi barokk allegorizáló bibliai magyarázatot alkotott több mint ezer oldal terjedelemben. Ráadásul a másfél évezredes keresztény hagyományra támaszkodva. Mostanában főként azt szokták hangsúlyozni, hogy a középkori névmagyarázatokat mentette át az újfajta barokk lelkiség világába. Gondoljunk csak Jacobus de Voragine Arany legendájának sokszor sajátos névtörténeti „nyomozásaira”. De mit tudhatott Lauretus a XVI. században arról, hogy itt van már a barokk spiritualitás? És ha belenézünk Lauretus művébe, nyilvánvaló, hogy nem csupán a középkor névmagyarázatait közvetítette az újkorba, bőségesen támaszkodott az egyházatyák ókori fejtegetéseire is. A szentírási neveket és a bibliai fogalmakat magyarázza a spanyol szerző, és bár a felszínes olvasó manapság talán könnyen megmosolyogja a Lauretus-féle okoskodásokat, a bencés apát jámborságának őszintesége és imákban, virrasztásokban gyökerező mélysége nagyon is elgondolkodtató.

Azt persze nehéz lenne elképzelni, hogy lelkiségtörténeti kutatókon kívül napjainkban bárki is használná „Sylva, seu potius hortus floridus allegoriarum totius Sacrae Scripturae” című munkáját, de a könyv kiadástörténetéből világosan látszik, hogy a barokk jámborság egyik fontos munkájáról van szó. Segítség lehetett a prédikálásban: ha egy elfoglalt és fáradt kecskeméti barátnak nem jutott mondjuk Jeremiásról túl sok minden az eszébe, felütötte a könyvet, és máris bőséges magyarázatot talált arra vonatkozóan, hogyan függ össze a próféta neve életével és jövendöléseivel. A Kecskeméten új gazdára lelt kötet 1630-ban, a kölni Johannes Gymnicus nyomdájában készült. Johann Gymnich már 1520-tól saját műhelyében nyomtatott, de olyan jelentős életműve volt, hogy nyomdája sok generáción keresztül megmaradt. Főként katolikus teológiai munkákat adtak ki. A kecskeméti ferencesekhez került kötet a korábbi bejegyzés tanulsága szerint a bécsi minimiták rendházának könyvtára számára vásárolták meg a nyomtatás után három évtizeddel.

Ez a szerzetesközösség Szent Ferenc rendjének nagyon sajátos ága. Manapság alighanem legtöbben a müncheni Paulaner sör révén tudnak róla. Alapítója Paolai Szent Ferenc volt, a XV. században élt remete, aki egy reménytelen kórból felépülve visszavonult a világtól, hogy saját szülei birtokán Istennek szentelje életét. Mivel egyre többen szerették volna életmódját követni, és a cosenzai püspök megszenteltnek látta életüket, 1471-ben engedélyezte a közösség működését. Az aszketikus szent ugyan sokszor kényszerült világi, sőt politikai tevékenységre – még a francia király, XI. Lajos csöppet sem szerénységéről híres udvarában is élt –, de mégis megmaradt mindvégig a legeslegkisebbnek, remetének, szegénynek, aszkétának. 1507-ben hagyta itt a földi árnyékvilágot. Követői Bécs külvárosában is letelepedtek. A már hanyatló Török Birodalom igencsak szerette volna megszerezni a császári és királyi székhelyet. A város ostroma 1683. július 14-én vette kezdetét. A védelem ugyan tökéletes volt, de szeptember 3-án sikerült a török hódítóknak elfoglalniuk az elősáncot. Valószínűleg itt volt az a bizonyos minimita kolostor is, ahonnét a könyvtárat szekérre rakták… Úgy tűnt, a főváros reménytelen helyzetbe került. Csakhogy ekkor a lengyel Sobieski Jánossal az élen egy meglehetősen komoly sereg érkezett a császárváros megmentésére. Szeptember 12-én elsöprő lovasrohammal támadtak a törökökre, és megsemmisítő vereséget mértek rájuk.

A bécsi minimita kolostor könyvtárát azonban még időben elragadták a hódítók. Nem tudjuk, hogy a kötetek hol voltak négy évig, amikor is megvásárolták, de végül is jó helyre kerültek: a kecskeméti ferencesek amíg lehetett, 1950-ig, őrizték a kincseket.

Borító: Olvasó szerzetesek a gyöngyösi ferencesek könyvtárában (Magyar Ferences Könyvár CC BY)