Tóth Árpád ajándékba kapta az esküvőjét

Kecskés Nikoletta - 2022. január 3. 7:33

Miközben a fiatal férfi izgalomtól remegő kézzel hajolt levele fölé, a szoba némaságát csak papíron szántó tollának hangja törhette meg. Megszokhatta már, hogy szegénységének mély bugyrai időnként méltósága feláldozására kényszerítik, most azonban olyasvalamiért könyörgött, amely mindennél fontosabb volt számára: a szerelemért…

Egy kívülálló nagylelkűségén múlt, hozzájut-e annyi pénzhez, amelyből feleségül veheti választottját, Lichtmann Annát. A nőt, aki – a törvénytelen kapcsolattal járó szégyent is vállalva – évek óta kitartó társának bizonyult a nélkülözésben. Akinek támogató szeretete sosem szűnt, akinek nevetése a legnehezebb körülmények között is enyhet adott. A nőt, aki úgy tudott örülni az életnek és a szerelemnek, ahogyan más senki. Ezért a kapcsolatért küzdött hát a költő, az elutasító választ követően pedig kitartóan egy újabb levélben folytatta érvelését. „Ne tessék azt gondolni, hogy ez a házassági izé nálam valami ifjúi tavaszi bagzás-féle. Hogy fejest akarok ugrani valami nőbe, vagy ilyesmi. Nem vagyok én úgy főzve a nőktől… Egész másfajta dolog nekem ez, a mostani lakodalmi indulóm. Egy olyan nőről van szó, aki, hogy is mondjam? – hiszen bizonyára megbízhatom az ön diszkréciójában – már évek óta a feleségem. És többet szenvedtünk már egymással, mint húsz tiszteletben megőszült házaspár együttvéve. És ő kitartott mellettem, rám várva, évekig, vergődött és várt. Nem lehet ezt így kibírni, jó Uram! Nem a testi vágy húz engem hozzá, hanem az összeroppanásig fájó lélek minden kínjai…” – szóltak a szenvedélyes sorok, amelyek végül olyannyira szíven találták mecénását, Hatvany Lajost, hogy állta az esküvő költségeit.

Ezzel pedig kezdetét vette az irodalomtörténet talán egyik legboldogabb házassága, amely minden egyes percével az életöröm diadalát hirdette a halál tudata felett. Hiszen a szerelmesek jól tudták, hogy a férfi tüdőbetegsége idő előtt véget vet majd a boldogságuknak. A költőnek azonban – szemben számtalan művésszel – eszébe sem jutott vad hedonizmusba vagy bódító szerek mámorába menekülni az elmúlás gondolata elől. Helyette a családi kötelékek megnyugtató szépségét, a szeretet és a mindennapi örömök varázsát választotta. Ezt az addig is mély és megható boldogságot koronázta meg 1920-ban Eszter nevű lányuk születése. A költő betegsége miatt gyakran távollétekre kényszerült, Hatvany szerencsére a tüdőszanatóriumok költségét is állta. A családja után vágyódó férj és apa levelei pedig a mai napig megmelengetik az olvasó szívét.

Bár Eszter csak 8 éves volt, amikor elveszítette apját, az a gondoskodó szeretet, amelyben addig része lehetett, feledhetetlenné tette együtt töltött éveiket. „Barátjának, Karinthy Frigyesnek egyszer le is rajzolta, hogy tüdejének már csak milyen kis darabja lélegzik, s az a kis darab, rohamosan pusztulva, mily rövidesen fogja felmondani a szolgálatot” – olvashatjuk Apu című könyvében, milyen megrázó tudatossággal élte meg fogyóban lévő napjait édesapja. Ugyanakkor a költő emberi nagyszerűségéről és szelíd tapintatosságáról is képet kaphatunk a kötet apró történeteiből: „Egyik tátrafüredi tartózkodásuk alkalmával séta közben anyu a hegyek felé vezető mellékútra akart befordulni. Apám megállította:
– Arra nem megyünk!
– Miért nem?- csodálkozott anyám.
– Ott vannak a bérszánkák.
– Hát aztán?
– Ha arrafelé tartunk – hangzott a magyarázat –, a kocsisok azt hiszik, be akarunk szállni. Mikor pedig továbbhaladunk, csalódást fognak érezni az elmaradt fuvar miatt. Nem akarok hiábavaló reményeket kelteni bennük.”

A költő valószínűleg nem csupán génjeinek, hanem családja történetének is köszönhette a fentiekben megmutatkozó, fokozott empátiáját, hiszen közelről látta, milyen törést okozhat egy ember életében a magaslatokból való mélybe zuhanás. Szobrász édesapja, Tóth András saját ereje árán, a nyomorból küzdötte fel magát a sikerig. Élete csúcspontjának azonban ugyanaz a mű bizonyult, amely végül bukását is okozta: a 8 méteres Hungária című alkotás. A szabadságharcot jelképező monumentális nőalak a debreceni Kálvin Téri Emlékkertben kapott helyet. A média eleinte kitörő lelkesedéssel ünnepelte, ám később egy, az alkotótól független politikai bosszúhadjárat következményeként elismerésük kegyetlen gúnyolódásba csapott át. A művet ízléstelennek kiáltották ki, később le is rombolták, pusztulásával pedig a szobrász életbe és emberekbe vetett hite is kihunyt.

Meghurcolásának következményeként egyre kevesebb megrendelést kapott, és mindez fia sorsát is befolyásolta, aki végül egyetemi tanulmányait félbehagyva a családfenntartó szerepére kényszerült. „…így meggyalázni egy munkában eltöltött életet, így kiforgatni az ember szájából a kenyeret, így megölni egy embert, ez gazság, ez bitangság” – a keserű apai szavak valószínűleg egy életre beleégtek Tóth Árpád emlékezetébe, hozzájárulva legendás emberi tisztaságához, amelyről nemcsak lánya, hanem több költőtársa is megemlékezett. Sokat emlegetett szelídsége a halálba is elkísérte: 42 évesen egy napon csendesen átaludta magát a túlvilágra. Temetésére Schöpflin Aladár így emlékezett: „Szerény temetési menet, a szerény embert kísérte, őszinte gyász az őszinte költőért. (…) Jó volt így. Nem illett volna más gyász a költőhöz. Ő sosem írt le életében egyetlen frázist, soha nem szőtt szavakból hamis vagy zavaros képet, soha hamisan csengő rímet össze nem csendített. Egy szava nem volt konvencióból, hatáskeresésből, tetszelgésből kimondva, az abszolút őszinteség költője volt. Mindig igazat mondott, szívének igazságait fogadta költészetébe. S a szív igazságai az abszolút igazságok.”

Borító: Pipával, rossz tüdővel (Déri Múzeum CC BY)