Azért tudták, hogy nem a gólya hozza

Pálffy Lajos - 2019. június 7. 11:22

Ha már aztán foglalkoztunk az emberi élet utolsó napjaival, no és legboldogabb időszakával is, nem felejtkezhetünk el a kezdetekről sem. A fogantatásról, az áldott állapot kilenc hónapjáról és a születésről. Menjünk hát sorjában.

Mindenek előtt tudnunk kell, hogy a mögöttünk hagyott évszázad hatvanas, hetvenes éveiig a mai időkhöz meglehetősen prűd módon viszonyult a falu (is) a szexualitáshoz. Amelynek az egyházak tanításainak megfelelően az utódok nemzésében volt leginkább szerepe, az „élvezeti” oldaláról nem illett nagyon még beszélni sem. Mindazonáltal az egybekelt fiatalok azért megtalálták a módját annak, hogy kedvük teljen egymásban. Hogy ehhez mit, és azt hogyan kell csinálni, arról nem a tanító, vagy éppen a szülők beszéltek általában, hanem inkább a kortárs csoport volt ebben a meghatározó. Így aztán a fiúk egymás között nagy hanggal, a lányok pedig összebújva, pironkodva tárgyalták meg az erre vonatkozó információikat. De az esküvőig eljutva tudták, hogy nem a gólya hozza a gyereket, már csaknem mindenkinek voltak konkrét elképzelései az elkövetkező dolgokról.

Ahol némi gyakorlattal a két világháború közötti paraszti, kispolgári társadalomban csak a legények rendelkezhettek. Működtek ugyanis a kisvárosi bordélyok, és minden faluban voltak „olyanok”: valami oknál fogva pártában maradtak, özvegyek vagy éppen kikapós menyecskék, akik utat mutattak az arra fogékony ifjaknak. De a lányok esetén általános volt az a követelmény, hogy szűzen menjenek férjhez. Ami természetesen nem mindig sikerült, hiszen például a leánykérés után már sok helyen megengedték a szorosabb kapcsolatot is. De arra is vannak példák (nem csak az irodalomban), hogy a szerelmes pár, ha titokban is, de engedett a test csábításának. Ami aztán nem is maradt titokban, és ha „megesett a baj”, általában a gyors esküvő következett. Vagy rosszabb esetben a megbélyegzettség, kitaszítottság a lánynak.

De ezek nem jellemző esetek, mondhatni, hogy még a múlt század közepéig a házasság, és a házasélet célja az utódok létrehozása és felnevelése volt. Arról is sokat hallottunk, hogy a tehetősebbeknél már a 19. század közepén divatba jött az „egykézés”. Egyetlen gyermek született, aki aztán a teljes vagyont örökölte. Sőt, ha hasonlóhoz ment férjhez (vagy hasonló lett a felesége), akkor a két vagyon összeolvadt, még nagyobb jólétet biztosítva az aztán a majd szintén csak egy gyermeket felnevelő családnak. Az állítólag az Ormánságban először felbukkanó jelenség végül az ország minden részében elterjedt, mint ahogyan az is általános volt, hogy a szegény embernek meg annyi volt a gyermeke, mint a „rosta lika”. S valóban, az ilyen családokban sokszor évente született egy-egy gyerek, de közben magas volt itt a gyermekhalandóság is. És hát szükség volt a munkáskézre, így aztán a fiúk és lányok is már az iskolás kor küszöbén munkára lettek fogva.

Az is a történethez tartozik, hogy a gyermek „értéke” itt nem volt olyan magas, sokszor a temető egy meghatározott részén domborodtak a kis hantok. És korhadtak a fejfák, mert nem lehetett a sírra borulva gyászolni, sorra születtek tovább a testvérek, és a mezőn sem állhatott le a munka.

Borító: Azt tudták, hogy nem a gólya hozza (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)