Uralkodó, akit többször is megaláztak, rommá vertek

Pálffy Lajos - 2019. február 26. 11:39

Ahogy apját, Lipótot, I. Ferencet is felkészületlenül érte a trónra lépés. 24 éves volt, amikor II. Lipót egészen váratlanul meghalt, ráadásul koronázásának napjaiban érkezett meg a forradalmi Franciaország hadüzenete is. Ami huszonhárom esztendő háborúskodást hozott magával.

Ferenc és birodalma pedig rengeteg szenvedésen és megaláztatáson ment át eme 23 esztendő alatt, de az uralkodó valahogy mindig úrrá tudott lenni a helyzeten. Akkor is, mikor a franciák zseniális hadvezér császára kétszer is bevonult Bécsbe, majd mikor dinasztia alapításának céljából Mária Lujza nevű lányát feleségül kérte tőle. És akkor is, mikor lemondatta a német-római császári címről, sőt fel is számolta a már igazából tartalom nélküli intézményt. Mindebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Ferenc tehetséges, nagy formátumú uralkodó volt, és az is biztos, hogy jól meg tudta válogatni embereit, munkatársait. Alatta indul például Metternich felemelkedése, aki nagyon sokat köszönhet az uralkodónak, és ez fordítva is igaz.

A franciaországi felfordulások híre, ahogy a többi udvart, természetesen megrázta Bécset is. Már II. Lipót látta a probléma nagyságát, de mégis fiának jutott a feladat, hogy tegyen valamit a forradalom tűzének, vagy más olvasatban pestisének terjedése ellen. Amit ő meg is cselekedett, pénzt, paripát nem kímélve. A birodalmában, így Magyarországon is eljött a titkosrendőrök ideje, figyeltek minden olyan csoportosulást, megnyilvánulást, ami mögött forradalmi szándékot sejtettek. Felduzzadt a cenzorok létszáma is, mert tudták: a betű veszélyes fegyver. Persze a franciák által profin terjesztett forradalmi propagandát nem tudták a birodalom határainál megállítani, de végső soron Martinovicsék amatőr próbálkozásán kívül nem tudunk más forradalmi szervezkedésről beszámolni. Talán azért sem, mert Magyarországon az első háborús évek olyan agrárkonjunktúrát eredményeztek, amilyent talán még nem is látott a magyar földbirtokos réteg. Amiből a kereskedelem révén jutott a polgárságnak is, no és a jobbágyokhoz is leszivárgott azért valami.

Ugyanakkor ezek az iszonyú háborús erőfeszítések (százezres hadseregeket kellett mozgatni, felszerelni, élelmezni, feltölteni) nem jártak sikerrel. Marie Antoinette a vérpadon végezte férjét követve, Ferenctől még 1796-97-ben Napóleon vette el a Habsburgok itáliai birtokait, sőt, Dalmáciát is. És hiába volt Bécs a franciák, a kistermetű császár ellen összehozott koalíciók állandó résztvevője, folyamatosan vereséget szenvedett. Ami Napóleon zsenije mellett a rossz hadvezetésnek, a szerencse hiányának is betudható volt. A „kis káplár”, aki kétszer is (1805 és 1809) megszállta Bécset, a kontinentális Európa korlátlan ura volt még azután is, hogy hadseregét 1812-ben jórészt elvesztette az orosz hómezőkön. Ekkor már két esztendeje Ferenc lánya, Mária Lujza volt a felesége és az osztrák segédcsapatok ott voltak az orosz hadjáratban, igaz, nem főszerepben. De Metternich révén Ferenc már ott volt a hatodik Napóleon ellenes koalícióban, és jött Lipcse, a „népek csatája”, ahol megállították a franciák császárát. Lipcse után már nem volt nehéz bevonulni Párizsba, no és igazából Napóleon száz napos visszatérése sem okozott igazán gondot.

Bécsben Ferenc és Sándor cár Szent Szövetséget kötött a forradalmak ellen, a kongresszuson pedig újraosztották Európát. És sokat táncoltak, de ez már egy másik történet.

Borító: Tábornoki egyenruhában (Wikipédia)