Úszó szardíniás dobozok?

Pálffy Lajos - 2021. február 22. 12:09

Egy a Nagy Háború előtt megjelent összesítés szerint az osztrák-magyar tengeri haderő három első osztályú csatahajó, azaz „dreadnought” (a Viribus Unitis, a Tegetthoff, a Prinz Eugen és az épülő Szent István) birtokában vágott neki a lehetetlennek.

A legnagyobbakhoz csatlakozott még hat másodosztályú csatahajó (az Erzherzog Franz Ferdinand, a Radetzky, a Zrínyi, az Erzherzog Karl, az Erzherzog Friedrich és az Erzherzog Ferdinand Max), és végül ebben a méretben ismét csak hat harmadosztályú csatahajó (a Habsburg, az Árpád, a Babenberg, a Monarch, a Wien és a Budapest). Rendelkezésre állt még három páncélos cirkáló (a Sankt Georg, a Kaiser Karl VI., és a Kaiserin und Königin Maria Theresia), no és tizenegy védett cirkáló (a Kaiser Franz Joseph I., a Kaiserin Elizabeth, a Admiral Spaun, a Saïda, a Helgoland, a Novara, a Zenta, az Aspern, a Szigetvár, a Pantherés a Leopard). Ehhez jött még az akkori megfogalmazás szerint 25 torpedóvadász, 51 síktengerjáró torpedónaszád, 30 torpedónaszád és 6 tengeralattjáró-naszád. Ez utóbbi kategóriákat jórészt megismerhettük már a Tengerre magyar! sorozatunkból, a tengeralattjáró flottánkat és a rombolók osztályait bemutató cikkeinkből.

De mielőtt végig mennénk a cirkálók, csatahajók hosszúra nyúló során, ismerjünk meg egy különleges hadihajóosztályt, a Dunára tervezett monitorokat is. Melyekből már 1914-ben, a háború kitörésekor hat állt a hadvezetés rendelkezésére: a Temes, a Bodrog, a Szamos, a Körös, a Maros és a mostanság a turista szezonban az Országház épülete előtt horgonyzó, haló poraiból feltámasztott Leitha. Utóbbiról, no és a Nagy Háború első lövéseit leadó Bodrog monitorról már olvashattak korábban is, de talán érdemes lenne megismerni a hajóosztály történetét és a többi monitorunk sorsát is. Az osztály elnevezése természetesen történelmi múlttal bír. John Ericsson svéd feltaláló és mérnök 1854-ben III. Napóleonnál, a franciák kalandos életű császáránál jelentkezett ötletével, hogy lehetne tisztán vasból is hadihajót építeni. De a császár nem éppen nagy eszére és a tanácsadóira hallgatott, így Ericsson ötletével Amerikába utazott, ahol éppen egymásnak feszültek az északi és a déli államok. Északnak pedig nem nagyon volt hadiflottája, hiszen tengerparttal is a déli konföderáció bírt többel. Így aztán megépülhetett az USS Monitor, ami leginkább egy úszó szardíniás dobozra emlékeztetett. Hasznos mérete 38 x 10 méter volt, de egy külső „héjat” is húztak rá páncélból, így lett 52 x 12,5 méteres.

Mivel pedig eleve folyami, partközeli hajózásra, kikötők támadására építették, jó ha 36 centimétert emelkedett ki felépítménye a vízből. Kivételt képezett a két 28 centiméteres ágyúval felszerelt tornya, amelyet 360 fokban, gőzgéppel lehetett forgatni. Lövedékei viszont már nem tömör vasgolyóbisok voltak, robbanó gránátokkal dolgoztak a torony tűzérei. A Monitor tehát nem nagyon állta a tengert, s emellett a sebessége (11km/h) sem volt valami jelentős, éppen a páncélzat miatt. A fedélzetre végül épp a súly miatt csak 5 csentiméteres vaslemezeket raktak fel, de a tornyot és a parancsnoki állást már 23 centiméternyi vas védte. A Monitor aztán 1862. március 8-án mutathatta meg, hogy mire képes. Mikor is a visszavonuló északiak által felgyújtott, majd déliek által újjáépített és vaslemezekkel borított, Virginia névre átkeresztelt Merrimack gőzössel csapott össze. Utóbbi már három északi fregatt felett is győzedelmeskedett, mikor megjelent a színen a Monitor, és megkezdődött a négy órás tűzérségi párbaj.

Amelyben pont a merülése miatt inkább a Monitor diadalmaskodott, a déli tüzérek nem tudták egyszerűen eltalálni. Igaz aztán, hogy később, mikor a tengeren vontatták, átcsaptak rajta a hullámok, befolyt a víz és 16 matróz koporsójaként elsüllyedt, de előnyös tulajdonságait sokan észrevették. És ezeket használták fel az 1870-es években Óbudán épített monitoroknál is.

Borító: A Virginia és a Monitor együtt (Wikipédia)