Út az oltár elé

Pálffy Lajos - 2019. május 10. 10:42

A jegyesség, mátkaság rövid, de annál boldogabb időszaka aztán gyorsan elszállt, közeledett az általában már a lánykérésnél, vagy az eljegyzésen kitűzött esküvő időpontja. És az ezzel járó feladatok is egyre aktuálisabbá váltak.

Ha már megvolt (külön-külön, vagy egyszerre) a kézfogó, vagy az eljegyzés, nyomban hozzá kellett látni az esküvő és a lagzi szervezéséhez. Amit igyekeztek természetesen nem „dologidőre” időzíteni, tehát az esküvők időszaka novemberben kezdődött, és a karácsonyi szünet után egészen tavaszig tartott, de leggyakrabban a farsangi időszakra esett. A mátkapár legelőször együtt elment a paphoz, és bejelentették az elhatározást, no és az időpontot. Ezután jegyesoktatásra jártak, ami kitért a házaséletre és a gyermekek vallásos nevelésére is. Az esküvő előtti három vasárnapon pedig a misén (katolikus vidéken) kihirdették a szándékot, és megkérdezték, a hívek látják-e valami akadályát az esküvőnek. Aztán persze 1894-től, az állami anyakönyvezés bevezetésétől a jegyzőnek is tudnia kellett a dologról, hiszen a templomi szertartás előtt össze lettek adva „polgárilag” is.

Az esküvők, lakodalmak már a 19. század végétől a hétvégén történtek. Szombaton általában megvolt a polgári eljárás, majd jött a vasárnap délutáni templomi szertartás, utána meg a lakodalom. Ez utóbbi a lányos, legényes háznál (olykor egyszerre mindkét helyen) zajlott, ha sokan voltak, sátrat építettek. De ott volt esetleg a nagy lábas pajta, vagy a kocsma különterme is, később pedig a „kultúrotthon” színházterme lett elkérve a vacsorára. A menyasszonynak el kellett készülnie a kelengyéjével, ami elsősorban ruha- és ágynemű volt, saját monogramos hímzésekkel. De hozzá tartozhattak hozományként bútorok (tulipános láda a kelengyének!) és földterületek is. Aztán, ha az eljegyzésnél, lánykérésnél még nem volt jelen, meg kellett kérni vőfélynek is valakit. Ugyancsak fel kellett kérni a násznagyokat, a házasulandók tanúit. Ezek általában a keresztapák, vagy nagybácsik közül kerültek ki. A vőlegény a rokonságából gondoskodott a nyoszolyólányokról, akik a házasság elhálását (korábban a menyasszony szüzességét) ellenőrizték, aztán már csak a lányos háztól kísérték a menyasszonyt az esküvőre. Ugyanígy kísérők voltak és a lány rokonai, barátnői közül kerültek ki a koszorúslányok is, akik rózsaszín ruhában, fejükön virágkoszorúval vettek részt a nászmenetben, és a lakodalomban is.

És végül a zenészek és a szakácsok (voltak híres lakodalmi főzőasszonyok!) felkérése után kellett egy „parádés kocsis” is, aki hintójával, homokfutójával és szép lovaival elvitte a házasulandókat és sokszor vőfélyt a templomig. Ezt a szerepet vette át mára a limuzinkölcsönző, vagy a haver, akinek szép, nagy autója van. Nem baj, ha céges is.

Borító: Keszthelyen, a kilencvenes években (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)