Van Gogh, aki lángoló kézzel érvelt a szerelem mellett

Kecskés Nikoletta - 2021. szeptember 13. 9:43

Szerelemre mindenkinek szüksége van. Az átlagembereknek is, de a harminchat fokos lázban égő művészlelkeknek különösen. Az a felfokozott lelkiállapot, amelyben van Gogh töltötte napjait, talán időnként élhetővé csillapodott volna a női elfogadás csodájától. Ám ez sajnos nem adatott meg a számára, pedig konok kitartással kereste.

Nem válogatott, a szerelem és szeretet bármely árnyalatát értékelte volna – így eljött a nap, amikor a heves viszonyok helyett a békés harmónia ideája varázsolta el. Vágyni kezdett az egyszerű, hétköznapi élet után, családi tűzhelye királynőjének pedig Kee Vos-Strickert, özveggyé vált unokahúgát szemelte ki. A nő nem sokkal férje halála után látogatta meg Vincentéket, és igen korainak találta a festő heves udvarlását. Következetes elutasítással próbálta lezárni a már-már tolakodó rajongást. Ám a férfit nem lehetett eltántorítani. „Aki szeret, az él, aki él, dolgozik, aki dolgozik, annak kenyere van. És lesz belőlem valami. Nem azt mondom, hogy rendkívüli, de rendes, egyszerű valaki.” – írta egy levelében reményekkel telve, elképzeléséért pedig harcolni akart.

Annyira, hogy Kee végül kénytelen volt elutazni. Az apjáék házába menekült a nem kívánt udvarlás elől, a szerelmes levelek azonban ott is utolérték. Végül maga Vincent is megjelent. Elképzelem a jelenetet, ahogy kétségbeesetten érvel unokatestvére szülei előtt a lányukkal vágyott közös jövő érdekében. Nem gondolkodtatja el, hogy Kee elő sem akar bújni a ház rejtekéből, amikor kiderül, a vörös hajú férfi valami hamis optimizmustól űzve ide is követte. A szülők pedig rideg racionalitással közlik a kérővel terve lehetetlenségét. Mit érezhetett Vincent, miközben egy elkeseredett ötlet eredményeként a lámpa lángjába tartotta kezét, hogy meggyőzze a jelenlévőket szerelme mélységéről? Talán vak elszántságot, győzni akarást, és az utolsó esély lehetőségét arra, hogy normális életet élhessen. Az átlagos, békés otthon, az önfeledten játszó gyerekek képe bármit megérhetett neki abban a pillanatban. Ám a szenvedély, amely olyan rendkívülivé tette a festményeit, a való életben örök hátrány maradt. A szülők valószínűleg halálra rémültek a fájdalmas mutatványtól, és csak még jobban megerősödött bennük a meggyőződés: óvni kell lányukat a „bolond” férfitól. A harmonikus családi élet terve ezzel füstbe ment…

Talán ez a szeretetlenség idővel eljuthat olyan mélységekbe, amikor a lélek bármivel megalkudna egy ölelésért, egy jó szóért. A festő környezete ezt nem értette, valószínűleg ezért tiltakoztak olyan hevesen, amikor Vincent csalódása után Maria (Sien) Hoornikba kapaszkodott. Egy terhes nő, aki ráadásul a testével keresi a kenyerét?! Ám van Gogh bármit elviselt némi ragaszkodásért cserébe: alkoholizmust, közönséges viselkedést, zabigyerekeket. Végre sikerült megteremtenie a családi tűzhely illúzióját! Még bölcső is került az ócska padlásra, ahová a nővel együtt költözött. „Ha most eljönnél hozzám, öcskös, nem látnál csüggedtnek, búskomornak, és olyan környezetet találnál itt, amely, azt hiszem, nem taszítana vissza” – írta bizakodva öccsének egyik levelében.

Idővel persze szembesült vele, hogy egy elkárhozott lélek megmentése meghaladja az erejét. A nő minden gondoskodás ellenére sem hagyott fel megbotránkoztató szokásaival, de Vincent így is sokáig kitartott mellette. „Továbbra is hiszem, hogy egy asszonyt, aki anya és elhagyatott, nem lehet sorsára bízni” – bizonygatta lázas szenvedéllyel. Végül győztek az észérvek, és örökre búcsút intett Siennek. Sosem tudjuk meg, milyen lett volna Vincent van Gogh festészete, ha a sors megengedi, hogy férjként és családapaként is kiteljesedjen. Magánéleti kudarcai miatt valamennyi szenvedélye alkotásban és önpusztításban nyert teret. Persze azért később is fogadott be nőket az ágyába és a szívébe. Egyikük az életét is adta volna érte – de ez már egy másik történet…

Borító: Wikipédia