Vándorok és a falvak I.

Pálffy Lajos - 2022. április 1. 6:14

A két világháború közti falvak meglehetősen zárt társadalmában különleges szerepet kaptak a vándorlók, vándorok. Az ilyen emberek, többnyire fiatal férfiak, tanulás vagy éppen megélhetés céljából hagyták el a lakóhelyüket, és dolguk végeztével nagy valószínűséggel vissza is tértek oda. Ugyanakkor voltak olyan közösségek, amelyek kifejezetten vándorló életmódot folytattak még a 20. század első felében is, mint például a magyarországi cigányság egy meghatározó része.

E sorok írójának az anyai nagyapja bíró volt a két világháború között egy Nyugat-magyarországi faluban. Eme választott tisztségében a számos kötelezettségei közé tartozott a családi visszaemlékezések szerint az is, hogy éjszakai szállást biztosítson a vándorlóknak, leginkább azoknak, akik valamely mesterség megtanulása miatt indultak útnak. Az ilyen vándorlásoknak évszázados hagyományai voltak Európában, különösen a középkori céhes világra volt jellemző, hogy egy-egy adott mester, miután átadta tudása javát, a „legényt” útjára bocsájtotta. Aki, legyen szó most egy győri csizmadiáról, még 2-3 évig járta Európát, a környező országokat, hogy olyan fogásokat is megtanuljon, ellessen, amelyeket Győrben nem láthatott, tanulhatott meg. Hogy aztán mindezt a magába szívott tudást hazatérve majd mesterként, a győri csizmadia céh teljes jogú tagjaként kamatoztathassa. (Persze, előtte még el kellett készítenie a „mesterremeket”, ez esetben egy hibátlan pár csizmát, no és meg kellett vendégelnie egy kiadós vacsorával a többi mestert, akikhez tartozni akart.)

Azt se felejtsük el, hogy ez a céhes világ csak a 19. század második felében alakult át, szűnt meg (az 1872. évi VIII. törvénycikkel), de bizonyos részei, mint például a vándorlás, tovább élt még jó darabig. Hát ilyen vándorlóknak adott szállást akkoriban, ott Nyugat-Magyarországon a falu bírája, de alighanem az ország más részein is így jártak el a falvak elöljárói ez ügyben. Ez a szállás aztán lehetett egy kamrában, műhelyben ledobott szalmazsák egy pokróccal, vagy akár a szénapadláson is, ha úgy alakult. És jobb esetben némi elemózsia is járt hozzá, egy szelet kenyér pohár tejjel minimum. Ugyanakkor a vándor nem élhetett vissza ezzel a vendégszeretettel, mert saját magát lehetetlenítette volna el ezzel. Megérkezvén valahová, ahol éjszakázni akart, be kellett mutatnia a jegyzőnek, bírónak a papírjait. Ez lehetett a mestere, a céh, vagy az adott város által kiállított igazolás, majd 1816-tól a Habsburg Birodalomban „vándorkönyvet” is rendszeresítettek a legény legfontosabb adataival. A későbbiekben aztán megjelent útlevél, amibe majd éppen a két világháború között lesz kötelező fényképet is elhelyezni.

Aztán ha a csizmadiánknál maradunk, akkor az is előfordulhatott, hogy  a vándorló néhány napot eltöltött az adott faluban. És ha ott nem volt cipész, megreparálhatta az elvásott csizmatalpakat, elszakadt varrásokat. Amiért leginkább terményben, élelmiszerben, de pénzben is fizethettek, ez jól jött a továbbutazáshoz.
(A sorozat következő rézében a házalókról, vándorárusokról olvashatnak. De szó lesz még a falvakat járó iparosokról, az idénymunkásokról és a le nem telepedett cigányságról is.)

Borító: Egy kékfestő vándorlegény, Kluge Ferenc, aki 1846 és 1850 között járta Európát (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)