Vándorok és falvak VII.: A teknővájók

Pálffy Lajos - 2022. július 1. 7:39

A falvakat járó, vándorló cigányok közül talán a legismertebbek a teknővájók, akikkel még a múlt század vége felé is találkozhattunk. Aztán megszűnt a portékáik iránti kereslet, így más foglalkozás után kellett nézniük. Pedig egykoron fontos mesterség volt az övék.

Fontos, mert a falusi gazdáknak nem volt módjuk és idejük arra, hogy ezeket a mindennapi élethez szükséges edényeket, eszközöket elkészítsék. Ezért inkább pénzért, vagy éppen élelmiszerért cserében jutottak hozzá a különféle méretű fateknőkhöz, szakajtókhoz, fakanalakhoz. Egészen a téeszesítésig jellemző volt az is, hogy a tavasszal a családját szekérre rakó teknővájó megállapodott egy-egy gazdával arról, hogy annak fáit feldolgozza, a készterméket pedig felesben értékesítik majd. A magyarországi fafajták közül leginkább a füzeket, a nyárfát és ritkábban a jegenyét használták, jellemzően puhafákat, amelyeket még nyersen jól lehetett faragni. A munkafolyamat tehát a megállapodással indult (a 60-as évektől a termelőszövetkezetek is kötöttek ilyeneket), aztán a kijelölt fákat általában fűrésszel kidöntötte, méretre vágta a család – ebben a munkában a nagyobb gyerekek is részt vettek. Ezután a fatörzseket ékek segítségével igyekeztek pontosan kettéhasítani.

Ezután jött a fejsze, amivel a családfő, vagy a nagyobb fiúk „kinagyolták” a teknőt, tehát kifaragták nagyjából a formáját. Ezután került elő a teknővájók legfontosabb szerszáma, a „kapocska”, amely egy íves élű, kapa alakú és rövid nyelű eszköz volt. Ezzel mélyítették ki a teknőt, hozták létre annak végső formáját. Az utolsó simításokat a kétnyelű késsel, vagy „szíjókéssel” végezték el, ezzel dolgozták simára a felületeket, csiszolópapírt általában nem használtak. Miközben a nagy munka zajlott, a feleségnek a főzésen kívül is akadt dolga. Ő volt az első számú értékesítő és beszerző, aki az elkészült áruval, és a „melléktermékekkel” járta a portákat.

Ez utóbbiak közé tartoztak a szakajtók, azaz a kenyér, kalács és fánksütésnél használt kelesztőedények, a fakanalak. Legtöbb esetben élelmiszerért, jellemzően szalonnáért, kenyérért, krumpliért cserélték el ezeket, értéküknek megfelelő mennyiségért. Miközben az erdőszéli sátor, vagy ideiglenes kunyhó (földbe ásott, szénával kibélelt, ágakkal majd földdel befedett hajlék) előtt elkészültek a sózó- vagy dagasztóteknők. (Az előbbieket a disznóvágásokon vetették be, a dagasztóteknőket az általában hetente történő kenyérsütéseken használták.)

A teknőkészítéssel jellemzően a román fejedelemségekből, majd a királyi Romániából érkező beás cigányok foglalkoztak. (Ahol ne felejtsük el, hogy 1855-ig rabszolgaságban éltek.) Erdélybe érkezve aranymosással is megpróbálkoztak, őket hívták akkoriban „aurároknak”. De az év nagyobbik részében inkább teknőket, kanalakat készítettek. Ők voltak a kanalasok, avagy „lingurárok”. A beások tömeges megjelenése az ország déli részén, a Dél-Dunántúlon éppen a történelmi Magyarország utolsó időszakára és a Nagy Háború idejére esik. Mivel többségében román szavakat, kifejezéseket használnak, a népnyelv „oláhcigányoknak” nevezte el őket.

Borító: A mester családjával, hajlékával és termékével (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)