Vándorok és falvak VIII.: Szegkovácsok

Pálffy Lajos - 2022. július 15. 8:26

A történelmi Magyarország területén hellyel-közzel megmaradó cigányok között találjuk a szegkovácsokat is. Amely mesterség szintén apáról fiúra szállt, és csak az ipari termelés fellendülése, a tömeggyártás megjelenése hozta el azt, hogy feleslegessé váltak az amúgy minimális infrastruktúrával dolgozó szegkovácsok is.

A kupecek és a teknővájók, avagy „tekenyősök” után nézzünk meg még egy jellegzetesen roma tudományt, mesterséget, a szegkovácsokét is. No nem mintha a falusi kovács ne tudott volna szögeket készíteni, amely egy jól felszerelt kovácsműhelyt alapul véve nem is volt valami nagy tudomány. Még az is lehet, ha úgy alakult, készített is. Leginkább patkószegeket, mert talán legtöbb munkát, megrendelést a lovak patkolása jelentette egészen a 20. század második feléig, vagy még tovább is. (Voltak külön „patkolókovácsok” is, akik leginkább azzal foglalkoztak, hogy a helyben forrón méretre kikalapált, vagy újra felhevített patkót „rásütötték”, majd szögelték a lovak patáira.) Szóval, a „mezei” falusi kovács is tudott szögeket gyártani, de annak akadt jövedelmezőbb munkája is. Itt kerültek képbe a cigánykovácsok, akik megtalálták ezt a szűk rést is, és akár faluról falura vándorolva előállították azokat a szegfajtákat, amikre mondjuk az építkezőknek szüksége lehetett. (Ennél a példánál a közönséges szegekre kell gondolnunk, no és az ácskapcsokra, amiket a tetőnél használhattak, ha nem volt kedvük és idejük a bonyolult csapolásokra, és a faszegek használatára.)

A szegkovácsok a Néprajzi Lexikon szerint leginkább a főváros környékén, no és Nógrád vármegyében éltek, de minden bizonnyal előfordultak az ország többi részén is. Mondjuk éppen Győrben is, ahol az újvárosi cigányság tehetősebb részét képviselték, még egy 1868-ban készített céhzászlójukat is őrzik a városrész templomában. (A zászló két oldalán, festett vászon képen Szent Flórián és az országot felajánló Szent István képe van, de fel vannak sorolva a céh tagjai, és ott van a szegkovácsok által használt két szerszám, a kalapács és a fogó is.) Amúgy a győri Újvárosban még a kommunista időkben is űzték az ipart, igaz, később már szövetkezeti formában. A Kossuth Lajos utcában, a 136-os szám alatt volt a telephely, míg a piliscsabai cigányok a Végső utca 21. szám alatt működtették a Lakatos és Kovács Ipari Szövetkezetet még 1987-ben is. Itt présgépeket és gépi vágószerszámokat is használtak, de szögeket is állítottak elő.

A szegkovácsoláshoz alapesetben a kalapácsok és a fogók mellett kell egy speciális üllő, no és persze magas hőfokon égő tűz is. Ehhez pedig fújtató szükségeltetik, amit akár a szakmát a gyakorlatban tanuló fiúgyermek is kezelhetett. A folyamat az volt, hogy a vékony rúd alakra alakított hulladékvas végét tűzbe tették, majd kikalapálták a szeg formáját. Ezután levágták a kellő hosszúságot, majd az ismét felforrósított munkadarabot az üllőn lévő lyukba tették úgy, hogy egy része szabadon maradt. Ebből a részből alakították ki a szeg fejét aztán kalapáccsal. A szegkovácsokat aztán nevezték „iszkábásoknak” is, mert ők voltak azok, akik a hajóépítéshez használt, széles fejű szögeket is elkészítették. De gyártottak a bányában használt szegek mellett a „slipperszöget” a vasútnak, de olvasni sarokszögekről, szárnyasszögekről, jászolszegekről és rabitz-szegekről is.

Aztán már 1846-ban, Kassa mellett elkezdte a termelést az első szöggyár, a szegkovácsok mestersége felett megkondult a vészharang. Móricz Zsigmond egy 1932-es riportban arról írt, hogy egész napos munkával nem tudtak megkeresni egy pengőt, kilencven esztendő múltán, napjainkban pedig már leginkább csak az emlékük él a szegkovácsoknak.

Borító: Kovácsolt szeg Szentgyörgyvárról (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)