Vándorok és falvak XIV.: A vályogvetők

Pálffy Lajos - 2022. december 16. 10:29

A vályogvetés az egyik legismertebb olyan mesterség, amit a magyarországi cigánysághoz kötnek. Az évszázadok óta használt építőanyag, a vályogtégla előállítása embert próbáló, no és meglehetősen időigényes feladat volt. Ezért is fordultak egy-egy falu építkezői az éppen ott táborozó romákhoz, vagy azokhoz, akik már letelepedtek az adott községben.

A vályogvetők, avagy lipitorik május végétől szeptemberig, az esős hidegek beálltáig dolgoztak, általában párban. A falu mellett kerestek olyan helyet, ahol agyagos a föld és vannak visszamaradó vizek. A munka megkezdése előtt megállapodást szoktak kötni a megrendelővel, aki többnyire az élelmezésükről is gondoskodott. Nagyon fontos, hogy nem napszámban, hanem darabbérben dolgoztak. Egy 1963-as adat szerint 1000 vályogtégláért 300 forintot kellett fizetni, tíz esztendő múlva már ennek a dupláját, no és egy üveg pálinkát is. A vályogtéglába szükséges töreket, pelyvát, vágott szalmát a megrendelő biztosította, szállította a helyszínre.

Ha ketten dolgoztak, akkor egyikük volt a gödörben mozgó „törő”, aki a gyalult fenyődeszkából készült formát megtömte a bekevert agyaggal. A „vető” volt az, aki a kész téglát a forma földhöz csapásával kiszabadította. A munka megkezdése előtt mindketten a gödörben voltak, ahová az ásás után vizet engedtek, majd kétszer, háromszor átkapálták a fellazított földet. Ezután lapátolták be a gödörbe a töreket vagy a szalmát és újabb átkapálásokkal bekeverték. Ha jónak látták az állagot, megindulhatott a tényleges vályogvetés, tehát az általában 32 x 15 x 12 centiméteres téglák elkészítése. A leszerződött mennyiségnek is előbb készítettek egy placcot, ahová a vető egymás mellé, sorban „kivetette” a formából a téglákat. Két formával dolgoztak, mialatt a vető kiürítette a formát, addig a törő két fázisban megtöltötte a nála lévő ládát.

Aminek mindig vizesnek kellett lennie, hogy a tégla ne tapadjon hozzá. Ezt egy a gödör szélén kialakított kis medencében oldották meg. A forma fenekére pedig számos lyukat fúrtak, hogy a fölösleges víz el tudjon távozni azokon. A vető előbb csak félig töltötte meg a formát, majd jól megtömködte, hogy a sarkokba is jusson. Aztán fejezte csak töltést, és újabb tömködés után lesimította kézzel a tetejét. Ami a vetés során alulra került. A téglák 4-5 nap száradás után lettek elszállítva a megrendelőhöz, aki fedett helyre rakta azokat. Ahol pedig szépen megvárták a tavaszt, mert általában akkor kezdődtek el az építkezések.

A jól összeszokott páros napi 1300-1500 téglát is elő tudott állítani, ami ugyan nem volt egy rossza kereset, de félmeztelenül, vízben sárban kellett ezért megdolgozni, ami embert próbáló munka volt, nem is sokan vállalkoztak erre. (A sorozat előző részét itt olvashatja.)

Borító: 1955-ben Szankon, munka közben (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)