Viseletből divatot csinálni

Fejes Katalin - 2020. június 25. 10:41

Kalotaszegi minták, rábaközi motívumok, matyó hímzés a népművészet közismert díszítőelemei, melyek a trianoni békeszerződés után a magyar identitás kifejezésének egyik szimbólumává váltak. Az 1930-as évek közepétől kezdve a divatipar is egyre gyakrabban használta a különböző népművészeti motívumokat a ruhák díszítésére. A magyaros öltözködési mozgalmat a képes magazinok divatrovatai, a divatbemutatók és a film is igyekezett népszerűsíteni.

A hímzett blúzok, a paszománnyal díszített blézerek, vagy a vitézkötéses síkosztümök az 1933-ban Ferenczy Ferenc miniszteri titkár kezdeményezésére zászlót bontott Magyar Ruhamozgalom Országos Bizottságának köszönhetően fokozatosan nyertek teret, de azt egyetlen modern városi nő sem tudta elképzelni, hogy népviseletben sétáljon végig a Váci utcán, vagy jelenjen meg az Operaházban, esetleg egy baráti vacsorán. A mozgalom vezetői és a divattervezők ezért arra ösztönözték a divatot kedvelő hölgyközönséget, hogy „szabadidőruhaként” otthon, kertben, nyaralóban, vagy kiránduláson, utazáson hordjanak magyaros stílusú ruhákat. Az ilyen öltözködést összekapcsolták a vidéki életmóddal, a falusi élettel, ahol a területeit elvesztett ország felfedezni vélte a történelmi gyökereit.

A filmek kosztümjeit, jelmezeit készítő divatszalonok is népies stílusú ruhákba öltöztették a színésznőket, ezzel is kedvet csinálva a mozilátogatóknak az új módihoz. A hangosfilm sztárjainak (Hidvéghy Valéria, Muráti Lili, Simor Erzsi, Szeleczky Zita, Szörényi Éva, Tasnády Fekete Mária, Tolnay Klári, Turay Ida) öltözködését, stílusát lelkes rajongók kísérték figyelemmel, ezért fontos volt, milyen kosztümben jelennek meg a mozivásznon vagy a magazinok oldalain.

A tervezők autentikus megoldásokkal magyarosították a korabeli európai divatot, például egy muszlin estélyihez sárközi hímzéssel díszített mellényt terveztek (Áll a bál, 1939; Bercsényi huszárok, 1940) vagy prémes, gyöngyhímzéses ködmönszerű blézert (Erdélyi kastély, 1940); a teniszruhát rátétes hímzéssel (Karosszék, 1939) díszítették, a blúzoknak buggyos-puffos ujjakat varrtak (Elnökkisasszony, 1935; Régi keringő, 1941). Az otthoni szabadidőruhát a rokolya és a kötényruha ötvözésével, zsinórozással (Kölcsönkért kastély 1937; Karosszék, 1939; Balkezes angyal, 1941; Gyávaság, 1942) tervezték meg, egy elegánsabb kosztümre margitcakk (margit szalag) került (Cserbere, 1940; Édes ellenfél, 1941), vagy a modern városi ruhát szabták népies viseletet idézőre (Kölcsönadott élet, 1943), darázsolt ujjal.

A városi és a falusi öltözködés közötti különbséget is érzékletesen tükrözték a filmjelmezek. A cselédek, és a béresek ruhája jellegzetes népi viselet volt: rokolya, hímzett pruszlik, vállkendő, illetve dolmány, paraszting. A Noszty-fiú esete Tóth Marival (1938) című filmben a főszerepet játszó Simor Erzsinek a cselédlányt alakító Kiss Manyi azt javasolja, hogy a falusi mulatságra cseréljenek ruhát, mivel Kiss Manyi biztos abban, hogy városi ruhában hatalmas sikert arat majd a legények körében. A számítása végül nem válik be, mert Simort viszik táncba. A díszes parasztruha, mint afféle álruha jól bevált fogásként szerepelt a filmvásznon. Tolnay Klári azért öltötte fel, hogy megleckéztesse Bilicsi Tivadart (Katyi, 1942); Szörényi Éva a falusi bálban az „álöltözetben” hódította meg Szabó Sándort (A pusztai királykisasszony, 1939); Turay Ida pedig Szilassy Lászlót (Hétszilvafa, 1940); Szeleczky Zita a Leányvásárban (1941) Sárdy Jánost; míg Tolnay Klári Jávor Pált a Mágnás Miska című operett filmváltozatában, a Pista tekintetes úrban (1943).

A magyaros ruha mozgalmának egyik meghatározó alakja, a korabeli sajtó által a „magyaros öltözködés lelkes apostolaként” emlegetett, Zsindelyné Tüdős Klára volt. A néprajz-, és viselettörténet kutató hamar elkötelezte magát a színház és a film világa mellett, és az Operaház, majd számos film jelmeztervezőjeként, illetve a Pántlika divatszalon tulajdonosaként népszerűsítette a magyaros stílusú ruhákat. Egyik szervezője volt az 1938-ban megrendezett operaházi magyaros divatbemutatónak, melynek fővédnöke a kormányzó felesége volt, a magyaros ruhamozgalom egyik fontos állomása lett. Saját szalont működtetett B. Kokas Klára is, aki képzőművészként került kapcsolatba a filmmel, és lett később a Hunnia Filmgyár jelmez-, és díszlettervezője. Mellettük Nagyajtay Teréz, Langermann Gizella, Nágay Tibor, Gács Rózsa, Széchenyi Mihályné és H. Lehel Mária, akik meghatározták a korszak filmjeinek jelmezeit. A legtöbb jelmeztervező saját szalont is vezetett, melynek divatbemutatóin rendszeresen megjelentek a korszak színésznői.

A férfidivatot nehezebb volt a magyaros stílus felé irányítani. A tervezők a modern szabású zakókat, pantallókat próbálták zsinórozással, vagy vitézkötéssel díszíteni, de még ez a minimális „átalakítás” sem aratott sikert a vásárlók körében. A férfidivat magyarosítása elsősorban a filmvásznon valósult meg, olyan történelmi filmekben, ahol a magyaros viselet bemutatása valóban érvényesülni tudott. Az 1940-es évektől kezdve a Magyar Öltözködési Mozgalom elvesztette lendületét, népszerűsége fokozatosan csökkent. A magyaros díszítéssel vagy szabással készült ruhák megmaradtak reprezentatív célokra (bálokra, estélyekre) vagy a filmvászonra.

Borító: Tüdős Klára ruháinak reklámja (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)